A Szabadság Filozófiája

Oké, rendben, fogadjuk el, hogy az állam sokat árt a magas adókkal, vámokkal és felesleges bürokráciával. De azért használ is, nemde? Például amikor hidat vagy autopályát épít, egyetemeket, kultúrát támogat. Még ha nem is a leghatékonyabban, de legalább jó dolgokra megy el a pénz, igaz? Nos, nem. Lássuk, miért.

A gazdaságtanban nincs lényegi különbség híd, személyautó és csirkemellfilé között. Mindegyik termék, előállításuk erőforrásokat igényel, cserébe valamilyen hasznuk van. Ugyancsak nincs különbség színház és hajvágás között. Mindkettő egy szolgáltatás, költsége és kereslete van. Minden dologra igaz, hogy akkor jön létre, ha van olyan ember, aki hajlandó érte annyit fizetni, amennyiért valaki hajlandó azt előállítani. Az olyan kijelentések, hogy egyik vagy másik objektíve fontosabb, vagy “társadalmilag” fontosabb, értelmetlenek, arrogánsak, vagy mindkettő. Bármely ember értékítélete pont annyit ér, mint bármelyik másiké. Ha én előnyben részesítek egy üveg whiskey-t, vagy egy mozifilmet egy színházi előadással szemben, az éppen olyan helyes választás, mint a fordítottja. Mindenki formálhat véleményt persze, ám ismerjük az idevágó örök bölcsességet.

Minden alkalommal, amikor fizetünk valamiért, lemondunk valami másról. Ha veszel egy szál kolbászt, akkor abból a pénzből már nem veszel tejet, hajvágást, színházjegyet. Az ember folyamatosan mérlegel, hogy a véges pénzét mire fordítsa. Úgy is el lehet képzelni, hogy mindenkinek a fejében van egy végtelen hosszú “bevásárlólista”, amin elöl a lakbér és a felvágott szerepel, lejjebb talán egy üveg bor, még lejjebb egy külföldi nyaralás, és valahol a nem is látható mélységben jacht, űrturizmus vagy saját étterem. Mindenki addig vásárol a listáról, amig a pénztárcája engedi. Ezenkívül a lista folyamatosan változik is. Mégpedig két okból: előfordulhat, hogy egy tétel ára változik, illetve előfordulhat, hogy kívánatosabbá vagy kevésbé kívánatossá válik számunkra.

Ahogy a gazdaság fejlődik, a dolgok egyre olcsóbban előállíthatók lesznek, az emberek jövedelme pedig egyre nő. Ha te gyártó vagy szolgáltató vagy, folyamatosan figyelned kell a bevásárlólistákat. Észre kell venned, hogy mikor jön el az ideje egy termék bevezetésének. Akkor van itt az ideje, ha elő tudod állítani olyan olcsón, hogy aztán árréssel továbbadva is elég sok embernek a bevásárlólistáján kerüljön a vonal fölé. Ha a helyzet megérett, a tőke mozgásba lendül, és valamilyen formában összehozza a keresletet a kínálattal. Ez éppenúgy igaz almára, mint hídra.

Amikor az állam adóforintokból épít valamit, biztosak lehetünk benne, hogy annak még nem jött el az ideje. Miért? Azért, mert a fentiek szerint akkor már elkezdődött volna az építkezés. Akkor már akadt volna nagybefektető, aki ezt választja a potenciális befektetések sokaságából. De nem akadt. Ez azt jelenti, hogy a világon szerte létező sokezer vagy éppen sokmillió potenciális befektető egyike sem gondolja azt, hogy jó ötlet.

Az állam büszkén avatja fel a hidat, stadiont. De soha nem mondja el, hogy hány millió embernek kellett emiatt egyet visszalépni a bevásárlólistján. Hány millió termék vagy szolgáltatás nem lett megvéve, mert a pénzből híd épült. Hány rúd kolbászt nem evett meg valaki, hány gyerek jár kicsit rosszabb iskolába, hány ember nem vett meg egy könyvet vagy színházjegyet, hány út nem lett felújítva, és hány ember halt meg elégtelen gyógykezelés miatt. Az állam gondoskodott róla, hogy az emberek ne kapják meg a bevásárlólistájukon előbbre szereplő dolgot, amit maguktól vettek volna, hanem helyette ugyanannyi pénzért egy hátrébb szereplő, nekik kevésbé fontos tétellel kell beérniük.

(Egy más alkalommal kifejtjük azt is, miként képes a szabad piac ilyen nagyságrendű beruházások kivitelezésére, mint egy híd vagy egy vasútvonal. Az a cikk elavult lesz a publikálás pillanatában, mert az ilyen nagyságrendű együttműködések szervezése terén az utóbbi tíz évben soha nem látott távlatok nyíltak.)

(Pintér Krisztián)

Az állam olyan, mint a pöcegödör: nem egy szép hely, de hasznos. Viszont lehet, hogy csatornázva lesz a környékünk, és akkor nem lesz szükség pöcegödörre. Mai eszemmel nem tartom kizártnak, hogy a technológiai fejlődés a társadalomszervezésben is létrehozza azt a csatornarendszert, amivel az állami szart higiénikusan messze lehet szállítani a mindennapoktól. Ettől még szar fog képződni és valamit csinálni kell vele.

Úgy gondolom, a jelenlegi állami beavatkozás mértéke az életünkbe, legyen szó adóztatásról, szabályozásról, rendfenntartásról, történelmileg is példátlan, fojtogató, az élet szinte minden területén kontraproduktív. Nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy ennek az evolúciójáról lényegi megállapításokat tegyek. Lehet, hogy a mai fejlettségi szint eléréséhez kellett ez a szinte totális állam. De lehet, hogy nem. Szerintem inkább fordított az összefüggés: a fejlődés tette lehetővé az állam túlburjánzását, részben jó szándéktól vezérelve. Ahogy egyre több, a mindennapi megélhetésen túlmutató erőforrás állt rendelkezésre, úgy egyre többet lehetett elvonni adók formájában a lázadás kockázata nélkül. Sajnos soha nem látjuk az alternatív világokat, amelyek egy alapvetően más társadalmi berendezkedés mellett létrejöhettek volna. 

Számomra, akinek az állam létezése öncélként nem elfogadható, de eszközként hajlandó vagyok tolerálni, elég nyilvánvaló, hogy komoly érdekünk lenne a mostani állam visszavágása egy jóval alacsonyabb szintre. Hogy pontosan melyek lennének azok az állami funkciók, amit jobb alternatíva hiányában érdemes megtartani, abban nincs teljesen kialakult véleményem. Könnyebb onnan kezdeni, hogy mit nem. Ebben a témában számomra az „öreg” (Milton) Friedman egy jó kiinduló pont, azzal együtt, hogy az ötvenes évekbeli Egyesült Államok meglehetősen különbözik a mai 
Magyarországtól. 

Friedman listája a káros állami tevékenységekről (zárójelbe írtam, ami szerintem a mai Magyarországon is releváns):

1) Mezőgazdasági ártámogatások (releváns)

2) Import vámok és export korlátozások (EU szinten releváns)

3) Állami beavatkozás a termelésbe (pl. mezőgazdaság, energia szektor) (releváns)

4) Lakásbérleti díjak korlátozása (nem releváns), általánosságban ár és bérszabályozás (részben releváns)

5) Minimálbér (releváns), maximált árak (releváns, pl. rezsicsökkentés), betéti kamat korlátozások (nem releváns, de még az lehet)

6) Részletes iparági szabályozások (releváns), pl. bankszektor, szállítási ágazat (USA)

7) Rádió és televízió (mobil telefon?) frekvenciák korlátozása (releváns)

8) Állami nyugdíjbiztosítás (releváns)

9) Bizonyos foglalkozások űzésének engedélyhez kötése (pl. taxizás) (releváns)

10) Állami bérlakások (nem releváns) és lakásépítési támogatások (releváns)

11) Kötelező katonai szolgálat békeidőben (nem releváns)

12) Nemzeti parkok (releváns)

13) Állami posta monopólium (releváns, de egyre kisebb a jelentősége)

14) Fizetős állami utak (releváns)

http://books.cat-v.org/economics/capitalism-and-freedom/chapter_0

(Szabó Gábor)

Mi szerepe van az államnak a társadalom szervezésében? A bemutatkozóban azt az alapvetést fektettük le, hogy mindenki a saját életének tulajdonosa. Ebből azt a következtetést is levontuk, hogy a tulajdon elvétele megsérti ezt az alapelvet. Innen két irányba vezet a gondolatmenet: ki fizeti az államot, és mit csináljon az.

Kezdjük azzal, hogy ki fizeti. A fentiek alapján az adó immorális. Attól nem változik egy cselekedet, hogy nevet adunk neki. Az adó kötelező jelleggel, erőszak alkalmazásával szedetik be. Semmi nem különbözteti meg a fegyveres rablástól. (Illetve természetesen különbözik a cél, de a cél nem változtatja meg a tett moralitását. Jó ügyért sem szabad rabolni, ugyebár.) Ugyancsak immorális a vám, és mindenféle illeték, amit állam nem a saját ügyintézésére ró ki. Az állam természetesen felvehet kölcsönt, ha talál olyan bolondot, aki ad neki. Valamint az infláció is az állam rendelkezésére áll, ám ahhoz már nincs joga, hogy az általa fenntartott pénzt bárkire ráerőszakolja, márpedig inflált pénzt nem fog használni senki, ha nem muszáj. Praktikusan azt mondhatjuk tehát, hogy az államnak semmilyen bevételi forrása nem lehet, kivéve az önkéntes adományt. De teljesen irreális elképzelni, hogy bárki önként befizesse a jövedelme harmadát vagy felét. Az állam képtelen erkölcsös úton finanszírozni magát, és erre kísérletet sem tesz.

Mi lenne az állam dolga? Még pontosabb úgy tenni fel a kérdést, hogy mihez van egyáltalán joga, felhatalmazása. Senki nem hatalmazhat fel valakit olyasmire, amihez ő magának nincs joga. Az állam tehát olyan dolgokat tehet meg, amire felhatalmazást kapott a jog eredeti tulajdonosától. Mindenkinek jogában áll megvédeni magát. Tehát felhatalmazhatja az államot, hogy az védje őt meg. Mindeki a saját pénzéből támogathat bármilyen ügyet, beruházást. Tehát a pénzt át is adhatja az államnak, felhatalmazva arra, hogy az belátása szerint költse el. Ugyanakkor nincs joga egy település többségének összefogni, és valakinek a tulajdonát elvenni vagy használni. Tehát az államot sem hatalmazhatják erre fel. Senkinek nincs joga eldönteni, hogy egy másik ember mit tehet és mit nem, amig ezzel nem sérti más emberek önrendelkezését. Ennélfogva ezt a jogot nem ruházhatják át az államra sem. És most egy nagyot ugorva pár dolog, amit az állam nem tehet meg: kötelező egészségügyi ellátás, kötelező iskolarendszer, általános hatáskörrel bíró rendőrség, állami jogalkalmazás-monopólium, munkaügyi szabályozás, minőségbiztosítási követelmények, mindenkire kiterjedő fogyasztóvédelem, szabad kereskedelem bármiféle korlátozása. Az olvasóra bíznám, hogy ezekre a területekre, mintegy rutinfeladatként, alkalmazza a fenti alapelveket.

Röviden: az államnak sem erőforrása, sem dolga nincsen. A puszta léte immorális. E ponton a vélemények kettéágaznak. Van, aki elismeri ugyan ezt a tényt, de azt állítja, hogy egy minimális állam nélkül összeomlás és káosz következne. Egy kis államot, mint keserű pirulát, le kell nyelni, különben mind rosszul járunk. A másik álláspont szerint tökéletesen jól meglennénk állam nélkül is. El kell ismerni, hogy lennének vesztesek, lenne, aki rosszabbul járna. De ez nem lehet érv az állam mellett, mert így is van, aki rosszabbul jár. E szerint a nézet szerint az állam nélküli társadalom magas szinten funkcionális és civilizált lenne, sőt, sokkal jobban funkcionálna és civilizáltabb lenne, mint a mai. És amellett még morális is lenne.

(Pintér Krisztián)

Akarsz egy olyan szellemi közösséghez tartozni, amely egy napon legalizálná a katolikus és a meleg házasságot?

Ma Magyarországon mindkettő "illegális". A katolikus szertartást ugyanúgy nem ismeri el az állam önálló házassági formának, mint ahogy azt sem, ha egy meleg párt adnának össze a meleg közösség által meghatározott formák és szertartások szerint. Érdekes? Igen.

Miért élvez az állam monopóliumot egy olyannyira privát viszony, mint a házasság meghatározásában? Mert az állam (főleg a demokratikus) már csak egy ilyen szörnyeteg, szeret az élet minden területén monopóliumot élvezni és meg is ragad minden lehetőséget, hogy bővitse azon területek listáját, ahol beleszólhat az emberek legprivátabb viszonyaiba.

Igy aztán nincs sokféle házasodási forma, holott minden lehetőség meglenne rá. Nincs olyan természeti törvény, ami megakadályozná, hogy a melegek körében legyen melegházasság, a katolikusok körében katolikus házasság (ami a válást kivételes esetektől eltekintve nem engedélyezi vagy kizárja például az egynemű párok körében köttetett házasságot és igy nem kényszeriti a katolikus papot a szentség kiszolgáltatására az egyház nézeteivel össze nem egyeztethető módon), a mohamedánok körében többnejűség, és igy tovább.

A libertárius filozófia központi gondolatát hétköznapi nyelven az erőszakmentesség és a szabad együttműködés kettősével jellemezthetjük legegyszerűbben. A libertárius szerint az az etikus magatartás, ha elkerüljük a tettleges erőszak minden formáját, illetve, ha izlésünknek megfelelően kooperálunk a társadalom bizonyos tagjaival, illetve közvetlen kapcsolatban nem kooperálunk azokkal a tagjaival, akikkel valamilyen szubjektiv oknál fogva (személyes izlésvilágunk szerint) nem szeretnénk.

Ezért a libertáriusok között bizony megférnek a katolikus "homofób" nézetek és a melegházasságot támogatók is, addig amig elfogadják az erőszakmentesség elvét. És igen, ez azt jelenti, hogy bizony lehet gúnyolódni is egymáson mindaddig, amig ez nem torkollik erőszakba.

A demokratikus politikusok azonban hallani sem akarnak erről a lehetőségről. Mármint, hogy ne legyen a házasságnak állami definiciója. Ők élvezik a feszültség gerjesztését, holott minden pillanatban csupán karnyujtásnyira vagyunk a békétől. A feszültség abból a tényből is fakad, hogyha egyféle definiciója létezik a házasságnak, akkor az definició szerint sem elégitheti ki a sokféle hitvilágú embert. Igy lehet majd jobbra és balra szavazni, lehet majd sok elkeseredett szavazót mozgósitani teljesen ostoba és szükségtelen konfliktusok mentén. A konfliktus feloldása végtelenül egyszerű lenne, de ezek az emberek nem törekszenek a feloldására. 

A jelen állapotban érzésem szerint konkrétan senkit nem elégit ki maradéktalanul a rendszer, azokon kivül persze akiknek nincs konkrét vágya a házasodás formájával kapcsolatban. De ez sok "érdekelt" félnek ideális állapot a zavarosban szavazathalászásra.

Szerző: Vizkeleti József

Az érték szubjektív. Nincs mód arra, hogy megmérjük, mennyire jó vagy rossz valakinek egy dolog, mennyire akarja vagy mennyire hiányolná, ha elvesztené. Csak annyit lehet tudni, hogy egy adott személy két dolog közül melyiket akarja jobban. Amit jobban akar, azt fogja először megvenni. Esetleg elcseréli a kevésbé vágyott tárgyat a jobban vágyottra. Ezek a tettek demonstrálják az illető preferenciáit. De még ebben is van egy korlát: az értékelés időben változik. Amit ma választok, nem biztos, hogy azt választom holnap is.

Ezzel szemben nincs értelme annak a kijelentésnek, hogy nekem többet ér egy gombóc vaníliafagyi, mint neked (esetleg ha te utálod, de az egy más szitu). Persze vannak extrém esetek. Valószínűleg nekem többet ér egy gombóc vaníliafagyi, mint neked egy ropogós sült sáska. De ez már közel sem biztos, csak azért feltételezem, mert itt, Európában kevesen értékelik a jó ropogós sült sáskát. Pedig mennyivel egészségesebb az, mint a fagyi. Mellékszál. Általában pont az érdekes esetekben semmi érdemlegeset nem lehet elmondani. A tanulság az, hogy nem tudja senki más eldönteni, nekünk mi mennyit ér, csak mi magunk.

A fentiek még akkor is igazak, ha pénzben gondolkodunk. Száz forint sem ugyanannyit ér két embernek azt nézve, hogy mennyit adna érte cserébe az “életéből” (azaz idejéből, vagy vagyonából). Az sem igaz, hogy pusztán a jövedelmtől vagy vagyontól függene. A személyiség, az érdeklődési kör és egy sor más dolog határozza meg azon kívül is.

Első övetkezmény: nincs olyan, hogy társadalmi érdek. Mondjuk egy intézkedés árt valakiknek és használ másvalakiknek, de összességében úgymond több haszna van, mint kára. Ennek a kijelentésnek a fentiek alapján egyszerűen nincs értelme. Nem lehet az egyes emberek hasznát összeadni. Ha tőlem elvesznek egy gombóc vaníliafagyit, és annak árán valakinek vesznek egy sült sáskát, nem lehet megmondani, hogy ketten összességében hogy jártunk. Ahhoz össze kéne vetni a kettőt, de azt nem lehet.

Második következmény: nincs jobb-rosszabb adórendszer. Van persze praktikusabb, kisebb költségű, egyszerűbb, stabilabb, vagy éppen jobban végrehajtható. És van az általános adómérték, az összes elvonás, ami minél kevesebb, annál jobb. De annak nincs értelme, hogy inkább innen vagy inkább onnan vegyünk el, mert az kevésbé rossz. Az egyiknek rosszabb, a másiknak jobb, de hogy a kettőnek együtt milyen, azt nem lehet megmondani. Adórendszerek esetén csak praktikus különbségekről lehet beszélni, igazságosabb adórendszer nincs.

(Pintér Krisztián)

A hatalom abszurditása

Amikor valamilyen kérdésben döntenünk kell, a közérzetünk mindig két véglet között helyezkedik el – persze a természetünktől és a kérdéstől függően. Az egyik véglet a teljes határozottság, az igazunk teljes tudata, a másik pedig a hamleti tépelődés. Tapasztalatból jól tudhatjuk: ha az első véglet jellemző ránk a döntéskor, akkor nagyon nagy az esélye, hogy rosszul döntünk: az igazunk tudatában nem kérdezzük meg mások véleményét, könnyen kiderülhet, hogy valamit rosszul becsültünk meg vagy figyelmen kívül hagytunk. Annak a döntései, aki tudni véli a tutit, teljesen megbízhatatlanok. Ha viszont a másik végletbe esünk, akkor vagy egyáltalán nem döntünk, vagy késlekedünk, vagy végülis találomra döntünk, és mindennek szintén súlyos következményei lehetnek.

Magánügy, de nekem személy szerint sokkal jobban bejön a második véglet, a hamleti személyiség, mert azt gondolom, hogy kevés kérdés van a világon, amiben teljesen világosan látunk, és teljese bizonyossággal megmondható, mi a helyes teendő vele kapcsolatban. A politikusokra viszont, legalábbis a látszatot, a viselkedésüket illetően az első véglet, a teljes határozottság a jellemző. Ennek nagyon egyszerű oka van. A politikusok szeretik a népszerűséget, sőt a népszerűség a mindennapi kenyerük, ha leesik a népszerűségük, veszélyben a pozíciójuk. És egyszerű evolúciós okokból a népszerűség titka a magabiztosság. Nem találjuk vonzónak azt, aki bizonytalan, mert az nem nyújt biztonságot, még ha igaza van is – és a magánéletben nem is baj, ha ahhoz vonzódunk, akiről elhisszük, hogy biztonságot nyújt. De a közös dolgainkban az észszerűséget kellene előnyben részesítenünk.

Tehát hiába szimpatizálok inkább a kétkedőkkel, hiába bízom bennük jobban, mert körültekintőbbeknek gondolom őket, teljesen reménytelen elvárás, hogy ilyenek jelenjenek meg a hatalom csúcsain, hiszen a választók mindig a vonzóbb, mert magabiztosabb jelölteket fogják kiválasztani és a fejünkre ültetni. Többek közt ebből ered a hatalom abszurditása, paradoxona. Mindig megkapjuk a legfelfuvalkodottabb, legdölyfösebb, csak a saját ítéletükben bízó ősbölényeket, akik nemhogy a választókra, de még a saját pártjukra, sőt még a saját tanácsadóikra sem hallgatnak. Vagy ha igen, csak épp annyira, hogy a népszerűségük érdekében minél szebbre púderezzék őket. De az ilyenektől a közös ügyekben észszerű döntéseket várni butaság lenne.

Mi a megoldás? Itt is két végletet látok, és talán középutak is vannak a kettő között. Az első a teljesen individualista libertarianizmus, amelyik szerint egyáltalán nincsenek "közös ügyek", vagyis nincs közérdek. Eszerint egyáltalán nincs szükség államra, mindent egyéni alapon is meg lehet szervezni, és le lehet bonyolítani. A másik véglet a teljesen kollektivista konszenzuális demokrácia, amelyik szerint igenis vannak közügyek, és ezekbe mindig minden érintettnek (vagy ezek képviselőinek) beleszólásuk van, és soha semmilyen ellenvéleményt nem szabad lesöpörni, mert mindenkinek, aki ellenvéleményt mond, megvan a respektálandó oka erre.

Én ebben is a második véglethez állok közelebb. Azért, mert ha belegondolok az első álláspontba, mindig olyan ügyek jutnak eszembe, amelyekben mégiscsak össze kell fogniuk az egyéneknek (például mert ugyanabban a házban, utcában, városban laknak), és akkor mégiscsak kollektívan kell dönteniük. Nem az az érdekes, hogy közvetlenül teszik-e ezt, vagy pedig képviselőknek, küldötteknek adnak megbízást a kérdés kitárgyalására. Az az érdekes, hogy ne kerülhessen egyetlen személy vagy akár egy csoport sem tartósan döntési helyzetbe, és ne érvényesülhessen sem a túlzott magabiztosságra, sem a túlzott tépelődésre való hajlamuk.

(Kálmán László)

Ha szeretnénk megérteni a társadalmat, akkor van egy gondolat, amin fontos eltöprengeni:

“What's done to children, they will do to society.”
— Karl A. Menninger (details: http://psychohistory.com/)

(Amit teszünk a gyerekekkel, ők azt fogják tenni a társadalommal (azaz kb 20 évvel később a még akkor életben lévő emberekkel/egymással))

“Each new generation born is in effect an invasion of civilization by little barbarians, who must be civilized before it is too late.”
— Thomas Sowell (1930–)

(Minden új generáció igazából kicsi barbárok inváziója a civilizáció ellen, akiket civilizálni kell mielőtt még túl késő lenne.)

“As children go, so go nations. It's that simple.”
— Carol Bellamy

(Ahogy a gyerekek, úgy a nemzet. Ez ilyen egyszerű.)

“There is no single effort more radical in its potential for saving the world than a transformation of the way we raise our children.”
― Marianne Williamson (1952–)

(Nincs még egy olyan mérhetetlenül potenciális eszköz a világ megváltoztatására, mint a gyereknevelés.)

Miután előfeszítettük a megfelelő perspektívát, nézzünk rá arra, hogy mit teszünk (mint társadalom) a gyerekekkel John Taylor Gatto egy írásán keresztül (ebben ez-az USA specifikus, de a nagyja sajnos ugyanúgy igaz a magyar társadalomra is):

http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/cikkek/35-j-t-gatto/127-gatto-miert-nem-oktatnak

(Lendvai Attila)

Hogyan lehet az államot rávenni, hogy ne akarjon mindenre rátelepedni? Mit tehet az egyén?

Az állam szigorúan véve nem létezik, nincs akarata vagy célja. Az államot emberek alkotják, az állam minden tette visszavezethető egy vagy több ember döntésére. Demokráciában az államot a választópolgárok nevezték ki. A politikus bármit megtesz a szavazatért (ha közben nyugodtan lophat). Tévedés azt hinni, hogy az állam uralkodik, valójában az emberek uralkodnak egymáson, és ennek eszköze az állam. A demokratikus állam a többségi vélemény (vagy inkább dogmák és félelmek) uralma a különvélemény felett.

Miért választanak az emberek despota urakat maguk fölé? Miért akarják uralni a másik embert? Miért vesznek részt ebben a szörnyű játékban, ha az nekik végsősoron rossz? Azért, mert nem tudják, hogy rossz! Miért próbálták őseink koponyalékeléssel gyógyítani a bajaikat? Miért voltak a nők másodrendű emberek? Miért voltak királyságok? Miért volt boszorkányégetés? A tudatlanságból a tudáshoz vezető út hosszú, olyan hosszú, hogy tízezer (százezer?) éve járjuk. A legtöbb ember nem ismeri a szabadság filozófiáját, mivel nem tanulta sem otthon, sem az iskolában. Azért nem tanulta, mert a szülei generációja sem ismerte, mert ők sem tanulták. Minden forrásból az ömlik ránk, hogy az uralom léte nemcsak szükséges, de egyenesen magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen tény, természeti törvény. A hazugságban felnőtt ember vak az igazságra. Akkor sem látja, ha a szeme előtt van, mert mindenki azt mondta neki, hogy nincs ott semmi.

Túllépni valamely tévhiten szerencsére legtöbbször egyirányú utca. A boszorkányégetést egyszer abbahagytuk, nem tért vissza soha többet. A rabszolgaságot felszámoltuk, már csak rejtve, illegalitásban létezik. Nehéz elképzelni, hogy valaha a női egyenjogúságot feladnánk európában.

A kivezető út tehát nem intézményi reform, hanem az, hogy felnyitjuk az emberek szemét. Elmondjuk mindenkinek, aki kíváncsi rá, de talán annak is, aki nem, hogy bizony van élet uralom nélkül is. De ennek is van egy előzménye: fel kell nyissuk a saját szemünket. Legelőször nekünk magunknak kell végre meglátni és elhinni, nem pedig elfordítani a fejünket, mint eddig. Ezt egyetlen egyszer kell megcsinálni, és akkor ismét egy bajjal kevesebb.

(Pintér Krisztián)

Van egy csomó elmélet arról, hogy milyen a jó adórendszer, vagy mit és hogyan csináljon az állam. Személy szerint én ebben nem látok sok értelmet. De van helyette egy megfigyelésem, amivel sikeresen lehet modellezni az államok valódi viselkedését.

Az elmélet lényege: a Lekisebb Balhé Elve. Igazságosság, hasznosság, morál vagy logika nem számít. Csak az számít, hogy lesz-e balhé. Az adópolitikában ez úgy néz ki, hogy az állam minél több pénzt akar elvenni, de úgy, hogy közben a legkisebb legyen a balhé. Kenyérre kivetett adóval nagyot lehet kaszálni, de akkora lesz a balhé, hogy rögtön el is lehet veszíteni a következő választást. A bankokra kivetett különadó viszont talán kevesebbet hoz, de azt csaknem nulla balhéval teszi. Ugyanakkor egy olyan országban, ahol a különadókat a választók nem fogadják el, ez a megoldás sem járható, ott valami más kell. Mindenhol igaz viszont az, hogy van olyan pénzbeszedési módszer, ami viszonylag kis balhéval jár. Ezért más a költségvetési bevétel összetétele minden országban.

A szolgáltatási oldalon ugyanez az elv. Az állam akkor szolgáltat, ha különben balhé lenne. Az nem baj, ha nem fogják el az autótolvajokat, mert valamiért abból nincs balhé. Hogy miért nincsen balhé, azt nem tudom, de mivel nincsen, így ezzel nem kell foglalkozni. Minden normális intézményben a nem működő funkciókat megpróbálják megjavítani, vagy kudarc esetén megszüntetni. A rendőrség viszont huszonöt éve nem működik, és senki nem nagyon akar csinálni semmit. Az ok természetesen az, hogy nincs balhé.

Ha legközelebb felháborodsz azon, hogy valami nem működik, vagy be kell fizetni valamilyen értelmetlen sápot, mindig jusson eszedbe a Legkisebb Balhé Elve. És persze jusson eszedbe az is, hogy mit mond el ez az elmélet a kormányzat jó szándékáról és problémamegoldó képességéről.

(Pintér Krisztián)

A „Minimális Állam” Mítosza 
2001, December 20.

Szerző: Joe Sobran

Azt tanítják nekünk, hogy a monarchiából a demokráciába való változás egy haladás; tehát váltás szolgaságról szabadságra. Ugyanakkor nincs példa a Nyugat történelmében olyan monarchiára, amely annyira megadóztatta volna alattvalóit, amennyire minden modern demokrácia teszi azt polgáraival.

De azt tanítják nekünk, hogy ez a szabadság állapota, mert „mi” --- szabadon --- adóztatjuk „magunkat”. Az egyén, mint a demokrácia része feltételezhetően hozzájárul az adózáshoz, egyébként számtalan olyan dolog elvégzésére van kényszerítve, ami nem a saját döntésén alapszik(vagy megtiltják hogy olyasmit tegyen, amit amúgy se tenne inkább).

Honnan ered az uralkodó joga az elnyomásra? Ez egy kemény kérdés, de a modern uralkodók felismerték hogy a leghihetőbb válasz a többségi elv ötletében keresendő. Ha az emberek maguk uralkodnak egy kollektív döntés által, nem panaszolhatják, hogy a kormány elnyomja őket. Ezt az elképzelést foglalja össze a mágikus szó: „demokrácia”.

Teljesen értelmetlen. „Mi” nem uraljuk „magunkat.”
Bizonyos emberek még mindig uralkodnak másokon. A „demokrácia” pusztán ürügy hogy engedélyezzék és törvényesítsék eme folyamatot az elnyomottak elméiben. Mióta a nyílt rabszolgaságot lejáratták, a demokrácia maradt az állam egyetlen olyan alapja az elnyomásra, amit az emberek többsége elfogad.

Hans-Hermann Hoppe a Nevadai Egyetemről kipukkasztja az ötletet miszerint valaha létezhetne jogtisztelő állam, a demokráciát károsabbnak véli mint a kormányzat egyéb formáit. Gondolatait kifejti új könyvében: Demokrácia, a bukott bálvány: A monarchia, a demokrácia és a természetes rend gazdaságtana és politikája (DEMOCRACY,THE GOD THAT FAILED: THE ECONOMICS AND POLITICS OF MONARCY, DEMOCRACY, AND NATURAL ORDER).

Hoppe-t gyakran hívják libertáriusnak, de talán pontosabb lenne a konzervatív anarchista megnevezés. Úgy gondolja, hogy az állam, mely egy – „területi monopóliummal rendelkező elnyomó szerv”— eredendően rombolója a társadalmi egészségnek és rendnek, amely csak akkor növekedhet, ha emberei szabadok.

Amint megengedsz valamit az államnak, érvel Hoppe, mindent odaadtál. Nem létezhet olyan dolog, hogy „Minimális Állam”, mert nincs lehetséges módja egy olyan entitás irányításának, amely általánosan kizárólagos hatalmat élvez (és egyszerűen tejresztheti hatalmát).

Megpróbáltuk. Követtünk egy Alkormányt, ami a Szövetségi Kormánynak csak néhány specifikus hatalom gyakorlását engedélyezte, minden más hatalmat az államok és emberek kezébe adva. Nem működött. Idővel a kormány az Alkotmány egyetlen értelmezőjévé állította be magát, majd végtelenségig folytatta hatalmának bővítését és az államok megfosztását eredeti hatalmuktól – miközben azt állította hogy saját fontosságának megnövekedése az „élő” alkotmány megvalósulása volt. Tehát az Alkotmány annak a hatalomnak eszközévé vált, amelyet korlátozni hivatott!

A Szövetségi Kormány növekedése lelassulhatott volna, ha az államok megőrizték volna az államszövetségtől való elszakadáshoz szükséges hatalmukat. De az amerikai polgárháború megszilárdította azt a végzetes alapelvet, miszerint az államoknak semmilyen okra hivatkozva nincs joguk kiválni. Így az államok és emberek elvesztették végső védelmüket a szövetségi zsarnokság ellen (de ha ez még meg is maradt volna, akkor is fennállna az egyéni államok önkényuralmának problémája).
Az amerikaiak mára már megtanulták az Unió győzelmét látni az államok helyett, ami óriási növekedést jelentett a hatalom központosításában, a „demokrácia” diadalaként.

Hoppe egészen addig megy hogy kimondja a demokrácia ténylegesen „erkölcstelen”, mert „megengedi A-nak és B-nek a szövetkezést hogy kifosszák C-t.” Amellett érvel, hogy a monarchia tulajdonképpen jobb, mert egy királynak személyes érdeke, hogy a királyságát jó állapotban hagyja utódai számára; de mivel a demokratikus uralkodók a hatalmat csak rövid időre birtokolják, ez ösztönzi őket arra hogy minél előbb elkezdjék kirabolni a közösséget, mit sem törődve a jövővel.
(Clinton neve beugorhat itt.)

Történelmi források szerint a királyok nem vágytak beavatkozni családok életeibe, a modern demokráciák viszont meg akarják „védeni” a gyerekeket szüleiktől. Összehasonlítva a mai állítólagosan „velünk egyenrangúak” uralmával, a legtöbb királynak jelentősen kevesebb ambíciója volt a hatalomra.
Illetve ha korunk háborúit vesszük alapul, a királyok harcai mezei dulakodásoknak tűnnek.

A demokrácia kizárólag azt bizonyította be, hogy a legjobb út az emberek feletti hatalom megszerzéséhez, ha meggyőzöd őket, hogy saját magukat uralják. Amint ezt elhiszik, csodálatosan engedelmes rabszolgákká válnak.

Az eredetit itt találjátok: https://web.archive.org/web/20120320004452/http://www.sobran.com/columns/1999-2001/011220.shtml