Leírás

Azoknak, akik az emberek közötti együttműködést önkéntes alapon, erőszak nélkül, mindkét fél beleegyezésével képzelik el.

Facebook oldal

sok egyéb tartalom a fb oldalunkon! facebook.com/szabfilo

2014.08.28. 14:50 Pintér Krisztián

Gazdaságtani 1x1: infláció - defláció

Az infláció olyan, mint a megfázás: senki se szereti, de ez van. Egyes vélemények szerint az infláció szükséges része az egészséges gazdaságnak. Az igazság persze most is egészen más, több értelme van, de sokkal borzasztóbb.

A klasszikus elméletben a jelenséget a PT = M * V egyenlet írja le, amiben P az átlagos árszint, T az összes gazdát cserélt termék mennyisége, M a pénz mennyisége és V a pénz forgási sebessége, egy mutató, ami azt írja le, hogy milyen gyakran cserél gazdát egy átlagos bankó. Ha valaki nem érti kristálytisztán ezt az összefüggést, az azért van, mert nincs túl sok értelme. Szokásos modern gazdaságtani maszlag, amiben keveredik a magától értetődő és a szürreális. De még ha ezt az egyenletet nézzük is, feltűnik, hogy a T fejlődő gazdaság esetén csak nőhet, a V pedig nem változik jelentősen, főleg rövid távon. Ebből az következne, hogy a P értékének, az árszintnek, csökkenni kéne, azaz folyamatos deflációnak kellene lennie. Ezt józan ésszel is beláthatjuk, hiszen ha a pénz mennyisége állandó, de egyre több és jobb dolgot állítunk elő, a dolgok ára csökken. Pontosan ez volt a helyzet például az 1800-as években az USA-ban, és ez a helyzet ma is a gyorsan fejlődő iparágakban (okostelefon).

Az infláció oka az M növekedése, éspedig szándékosan. Mivelhogy a pénzről nem a piac gondoskodik, hanem bölcs kormányaink és csatolt részeik, a pénzmennyiség növelését a mindenkori hatalom végzi. Ennek módja annyira pofátlan, hogy nehéz elhinni. A lényeg az, hogy a központi bank egyszerűen a semmiből teremt egy kis pénzt (ez ma már csak annyi, hogy a számítógépben át kell írni pár számot, nyomtatni sem kell semmit), és azon valamit vesz, többnyire állampapírt. Az eladó bankszámláján megjelenik a pénz, amivel aztán szabadon rendelkezhet. Hogy ez a módszer mennyire hajlamosít kivételezésre, barátoknak kedvezésre, azt el lehet képzelni.

Gyorsan tekintsük át, hogy hova kerül az új pénz. Az első körben a fenti folyamat eredményeként többnyire olyan cégekhez, akik állampapírral kereskednek. Ez “jó”, mert ha az állampapírt jól el lehet adni, megéri majd venni is nevezett brókercégek számára, és így az államnak jobb lehetősége van eladósodni. Ezzel a módszerrel tartja alacsonyan a jegybank az állampapírok kamatát. Nézhetjük úgy is, hogy a brókercégek csak átmeneti állomásai egyes államkötvényeknek, azok végül a jegybankban kötnek ki új pénzért cserébe. És persze sosem kell visszafizetni őket, egyszerűen leírják. További kedvezményezett lehet gyakorlatilag bárki, akitől a jegybank vásárol, például az USA-ban jelzáloghiteleket vettek 2008 után. Nálunk pedig Matolcsy György az ő mérhetetlen bölcsességében ki tudja mit és honnan vett mostanában a kastélyon és a műtárgyakon kívül.

A pénz azonban nem áll meg, hanem egyből bekerül a bankrendszerbe, ahol egy másik szürreális mechanizmus dolgozza meg, a résztartalék rendszere (fractional reserve). Ennek lényege az, hogy a bank ugyan azt ígéri neked, hogy a pénzedet bármikor kiveheted, de ahogy azt beteszed a számládra, rögtön odaadják valaki másnak. Pontosabban a nagyrészét odaadják, kis részét (a tartalékot) tartják csak meg. Ha egyszerre túl sok ember akarná kivenni a pénzét, a bank nem kerülne bajba, mert a jegybank kisegíti. Ha ott sincs annyi papírpénz, akkor egyszerűen nem adják ki, és lehet takarodni. Lehet hitetlenkedni, de kérdezz csak meg bárkit, ez így működik. (Egyébként technikailag a dolog bonyolultabb, de a lényegen nem változtat.) A probléma itt az, hogy 100 betett forintból kihitelezett mondjuk 90 nagy valószínűséggel szintén egy bankszámlán landol, mint betét, amiből persze az a bank is továbbhitelez 81-et, és így tovább. A résztartalék rendszere a pénzmennyiséget megsokszorozza (10x-20x). Ez a folyamat a bankoknak igen jövedelmező, tehát ők imádják.

Legvégül a pénz a gazdaságba kerül, és mindenki örül. Vagy mégsem? Sajnos nem. Végezzünk el egy gondolatkísérletet. Mi lenne, ha holnapra ébredvén minden pénzösszeg varázsütésre megduplázódna? A korán felkelők megörülnének, és a boltba sietnének jól bevásárolni drága kolbászt és bort. A kissé később kelők már be kell érjék valami szimplábbal, mivel a kolbász elfogyott. A boltos e ponton veszi észre, hogy valami furcsaság van, és ha teheti, jól megemeli az árakat. A későn ébredők öröme rövid életű lesz, mert a boltban pofátlanul drága áron kevesebbet tudnak venni, mint előző nap. Végül be fog állni az új árszint, pont a kétszeresére, mint korábban. Hosszú távon tehát nem történik semmi, de aki először költ, még olcsó áron vehet, aki későn, rajtaveszt.

Ki költ először valódi infláció esetén? Nem a korán kelő, hanem az, aki az új pénzt kapja. A brókercég és Matolcsy haverjai, majd a bankok. Rögtön azután az ő alkalmazottaik, beszállítóik és szerződéses partnereik. Aztán azok beszállítói, és így tovább. Egy ponton túl a nyereség veszteségbe fordul, és mindenki más előbb találkozik a megemelt árral, mintsem hogy látná az új pénz rá jutó részét. Kitaláltad-e, kedves olvasó, hogy te hol vagy ebben a sorban? Bizony, hacsak nem dolgozol banknak vagy brókercégnek, akkor a vesztes oldalon. Az infláció nem más, mint egy aljas adó, aminek csak egy kis részét teszi el az állam, egy jó része brókerek kezébe kerül, akik aztán jelentéseket írnak, hogy dübörög a gazdaság.

De hiába háborgunk, szól a Magas Tudomány, hiába kellemetlen és/vagy igazságtalan az infláció, anélkül nagy bajok lennének. Nézzük hát őket.

Az első “probléma” az, hogy defláció mellett miért fektetnék be az emberek a pénzüket, ha egyszer be lehet varrni a párnába, és úgy is egyre többet ér. Erre a válasz kettős. Először is, mindazon befektetések, amik a defláció mellett is pozitív pénzbeli hozamot eredményeznek, továbbra is vonzzák a megtakarítást. Itt tehát nincs probléma. Azon befektetések, amiknek negatív lesz a pénzbeli hozama, éppen azok, amik a gazdaság átlagos növekedésnél kevesebbet ígérnek (mivel a gazdaság növekedéséből fakad az defláció). A mai, inflációs környezetben sem teszed a pénzed olyan befektetésbe, ami kevesebbet fizet, mint amennyit egy biztonságos alap vagy bankbetét. Tehát a gazdaság nem veszít azzal, ha negatív pénzbeli hozamú befektetések nem történnek meg, mivel ezek amúgy sem történnének meg.

A második “probléma” az, hogy az emberek kockázatkerülők, és kis reálhozam helyett is inkább a zokni között tartják a pénzüket, ezáltal a gazdaság megtakarítástól esik el. A valóság azonban az, hogy nem esik el. Az ok nem kézenfekvő, de könnyen megérthető. Ahhoz, hogy valakinek pénzbeli megtakarítása keletkezzen, többet kell dolgoznia, mint amennyit fogyaszt. Ha ez a viselkedés általános, akkor ki fogyasztja el az összes megtermelt árut? A válasz az, hogy ahogy a fogyasztás visszaesik, a fogyasztási cikkek ára csökken, és így az ilyen termékek gyártása visszaszorul (bizonyos termelők kiszállnak). Ez aztán továbbgyűrűzik, a munkaerő és az alapanyagok ára is esik. A kövezkezmény az, hogy jobban megéri termelőeszközöket előállítani, mivel azokhoz ugyanazok az erőforrások, munkaerő és alapanyagok kellenek. Nem kell tehát a termelőeszközgyártóknak több pénz, az is elég, ha olcsóbban vehetik meg a szükséges erőforrásokat. Nézhetjük a dolgokat összességében is: ha sokat dolgozunk és keveset fogyasztunk, akkor a munka kénytelen termelőeszközgyártásra fordítódni. Pontosan ez a lényege a megtakarításnak: a termelőeszközgyártás.

A harmadik “probléma” pedig az, hogy a pénz értéke ugrál, mivel az emberek kiszámíthatatlanul viselkednek. Ha beüt egy új divat, az emberek hirtelen költeni kezdenek, kevesebb pénzt tartanak otthon, több kezd forogni, emiatt átmeneti infláció alakul ki. Amint a hiszti elül, és ismét pénz kerül a parketta alatti rejtekhelyre, a forgó pénzmennyiség csökken, és defláció következik. Az állam dolga stabilizálni a pénz értékét. Ám az állam csak egy irányban tud beavatkozni, tud új pénzt teríteni, de nem tud pénzt elvenni. Illetve tud, de abból botrány lesz. Tehát érdemes egy állandó, kismértékű inflációt generálni, és akkor lehet azt csökkenteni vagy növelni az igényeknek megfelelően. Ez valóban így van, csakhogy a probléma annyira jelentéktelen, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Gondoljuk csak arra, hogy minden más termékkel is pontosan ez a helyzet. A kenyérfogyasztás is ugrál, emiatt néha nem kapni kenyeret, vagy nem olyat, amilyet keresünk. Máskor leég egy gyár, vagy elveri a termést a jég, emiatt emelkednek az árak. Az áringadozásokat mindenki ismeri és érti, ellenük sikerrel védekezünk amióta az emberi emlékezet tart. A pénzforgalom átmeneti változásaihoz simán hozzá lehet szokni, azok mértéke soha nem lesz végzetes vagy akárcsak különösebben káros. Optimális állapotot számonkérni pedig, amikor az alternatíva Matolcsy és a műtárgyak, intellektuális szellentésnek számít.

21 komment · 1 trackback

Címkék: gazdaságtan


2014.08.19. 18:19 ralf

Akadálymentesítés közös erővel

Hosszasan lehet vitatkozni róla - szoktunk is -, van-e szükség az államra. Abban azonban alighanem egyetérthetünk, bármit gyorsabban és hatékonyabban elintézünk, ha a magunk kezébe vesszük a dolgot ahelyett, hogy az államra várnánk. Az alábbi példa is jól mutatja, a civil összefogás hatékonyabb, mint az állam.

Régóta komoly probléma városainkban az akadálymentesítés. Időnként, különösen választási időszakokban, előkerül a probléma, de aztán mindig elhal, az állam másra költi a pénzét, a magánvállalkozónak pedig nem éri meg az a költség, amennyibe boltja, cége akadálymentesítése kerülne. Úgy fest azonban, hogy ebben változás történhet.

Megkezdődött egy német és brit közösségi kezdeményezés, a Wheelmap magyarítása, az OpenStreetMap közösség térképére támaszkodva. Ennek az a célja, hogy mozgássérültek számára akadálymentes útvonaltervet adjon A pontból B pontba, illetve információt azokról a helyekről (esetünkben Magyarországon), amelyek akadálymentesen megközelíthetőek.

A térképen, amely a http://akadalymentesterkep.hu/ oldalon található, de a wheelmap.org nevű, mind Android, mind iOS alá megtalálható applikációval mobilon is használható, a közösség jelöl meg zöld címkével minden olyan objektumot, amiről tudni, hogy akadálymentes, és pirossal azokat, amelyek nem. A berlini térkép már tele van színes jelekkel, a budapestin egyelőre a szürke szín (nem tudni) dominál. Most a magyar közönségnek kell jártában-keltében bejelölni, mit sikerült akadálymentesen megközelíteni, és mit nem.

Közeledik az idő, amikor a mozgássérült nem találomra keres magának egy kávéházat, éttermet, utazási irodát, szolgáltatót vagy üzletet, hanem annak tudatában, hogy oda nagyobb erőfeszítés nélkül be tud menni. A boltos, aki eddig azt gondolta, majd úgyis bejön a mozgássérült, ahogy tud, ha kell neki az áru, hiszen nincs más választása, most ráébred, hogy de bizony, van. Az, ami tegnap felesleges költségnek tűnt, ma befektetés. Aki akadálymentesít, nyer, aki nem, lemarad. A magánkezdeményezés, és a mozgássérültek, valamint a velük együttérzők együttműködése hatékonyan tudja befolyásolni a piacot.

Most már csak a közintézmények akadálymentesítésére kell valami trükköt kitalálni.

Szólj hozzá!


2014.08.18. 23:41 Pintér Krisztián

Gazdaságtani 1x1: A mises-i kalkulációs érvelés


nkltzcptqbqojkyv8vfl[1].jpg

Amikor a dolgok nem mennek túl jól, az emberek határozott tetteket várnak vezetőiktől. A következőkben azt próbálom kifejteni, miért vezetnek a határozott tettek egyre rosszabb helyzethez, ami aztán önerősítő folyamatként addig tart, amig végül fejünk kontaktusba kerül a fallal.

A Szovjetunió 1922-ben jött létre (noha '17 óta próbálkoztak már vele). Mises 1920-ban publikált egy elemzést (Die Wirtschaftsrechnung im sozialistischen Gemeinwesen, Gazdasági kalkuláció az államszocializmusban), amiben tételesen megmutatja, hogy a szocializmus elvileg sem működhet, mert a szűkös erőforrások szétosztásához szükség van a piacon képzett árra. Ha nincs ár, képtelenség optimalizálni a termelőeszközök felhasználását, hogy a lehető legtöbb szubjektív hasznot hozza a fogyasztóknak (azaz mindenkinek). Sajnos ennek ellenére a szocializmus nevű kísérletet végrehajtották, az eredmény százmilliós nagyságrendű meggyilkolt ember, elvesztegetett fél évszázad, és megnyomorított morál, amit nemzedékek munkájával lehet csak helyrehozni.

Mi a mises-i érvelés lényege? Korábban írtam róla, miként szabályozza az ár a termelést. A cikk itt található, de fussunk át rajta szupergyorsan most is. A fogyasztási javak árát a kereslet és a kínálat meghatározza. De mi határozza meg a termelőeszközök árát? Az, hogy felhasználásukkal milyen fogyasztási javakat lehet előállítani. De az is lehet, hogy egy termelőeszközzel más termelőeszközöket gyártunk, ebben az esetben a kalkuláció megy tovább, a második “réteg” árát az “első réteg” fogja meghatározni, azon keresztül pedig az, hogy az első “réteggel” milyen fogyasztási javakat lehet előállítani. A “rétegek” száma a gazdaság fejlettségével nő.

A szocializmus lényege a központi tervezés. A fogyasztási javak magántulajdonlását vagy engedélyezi a rendszer, vagy nem. A létező szocializmusban volt magántulajdon, az elképzelt (anti)utópiában nem feltétlenül lett volna. De a termelőeszközök minden esetben úgynevezett köztulajdonban vannak, ami a valóságban azt jelenti, hogy valamiféle Bölcs Bizottság dönt mindenről. De honnan tudja a Bölcs Bizottság, hogy mit kell tennie? Ha mondjuk van ezer fizikai munkásom, mit építtessek velük? Vaskohót vagy hidat? Ha vaskohót, azt hova? A vasércbánya mellé, a szénerőmű mellé, vagy a hengermű mellé? Hogyan hasonlítom össze a szállítási munkaigényt az adott helyen fennálló építési költségekkel? Hogyan hasonlítsam össze egymillió tonna vas értékét mondjuk hatmillió tonna búza értékével? Ha az ember csak bele akar gondolni, megfájdul a feje. A vasnak van többezer felhasználási módja. Ám sok közülük kiválatható más anyaggal is. A búza értékét még csak el tudom képzelni. De a vasból gépeket is csinálhatunk, amivel jövőre több búzát vethetünk és arathatunk. Megéri egy évig nélkülözni, cserébe több egy szebb jövőért? És melyik szebb jövőért? Melyik gép épüljön meg a vasból, ha azt választjuk?

És akkor még nem beszéltünk az újításokról. Ha valaki előáll egy új ötlettel, találmánnyal, ki fogja eldönteni, hogy az ér-e valamit, vagy nem? Ha Pista egyszercsak előáll azzal az ötlettel, hogy nem engedi ki a marháit a rétre, hanem ő megy ki kaszálni, és a marhákat az istállóban eteti, annak milyen következményei lesznek? Ötletek minden nap születnek, száz- és ezerszámra. A Bölcs Bizottságnak arra se lesz kapacitása, hogy egyáltalán átolvassa ezeket, nemhogy megtervezze a kipróbálásukat, majd folyamatos bevezetésüket.

A Bölcs Bizottság a létező szocializmusban egy zseniális megoldást választott, amivel valószínűleg nem vívta ki Mises elismerését, pedig tényleg nagyon ötletes. Folyamatosan szemmel tartották a nyugati országok árait és újításait, és egyszerűen lemásolták őket. Sajnos a szekér sose tudja megelőzni a lovat, így 70 év után a tragikus kísérletet szégyenszemre beszüntették. Ezt a szánalmas kudarctörténetet rengeteg közgazdász és politikus úgy adja elő, mint az örök dilemmát a hatékony központi tervezés és a szedett-vedett ezerfejű piac között. A piac legyen szabad, mert szeretjük a szabadságot, így az érvelés, de sokkal gyorsabban lehet haladni, ha van egy erős vezér, aki összefogja az erőfeszítéseket. A szemünk előtt roskadt össze ez a modell, önsúlya alatt, de úgy látszik, a tények nem zavarnak senkit, ha az előítéletre vagy egyszerű hiedelmekre is lehet hallgatni.

Minden alkalommal, amikor az állam egy Bölcs Bizottságot nevez ki, vagy illiberális államot épít, netán létrehozza a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ezekkel az intézkedésekkel kiveszi a kezdeményezést a szabad piac kezéből. Márpedig csak a szabad piac képes értelmes döntéseket hozni arról, hogy mi mennyit ér. Minden, ami a szabad piacot akadályozza, korlátozza, csak pusztuláshoz és szétkorhadáshoz vezet. Nem arról van tehát szó, hogy a kormány ügyetlen, egy burleszkfigurához hasonlatosan csetlik-botlik (bár a Fidesz kormány e téren is jól teljesít). A világ legjobb kormánya sem tud egy gazdaságot irányítani. A jó kormány az, amelyik nem is próbálja.

 

1 komment

Címkék: állam szabályozás szocializmus gazdaságtan


2014.08.05. 19:04 Szabadság Filozófiája

Az igazság másik oldala

 

truth-lies.jpg

 

 Az egyik leggyakoribb gondolkodási hiba, a megerősítő torzítás (confirmation bias), amikor az emberek az igazság csak azon oldalát veszik figyelembe, amely megerősíti az előfeltételezéseiket  vagy a hipotézisüket.  Ez a torzítás az elme legerősebb eszköze a kognitív disszonancia megszüntetésére, amikor az eddigi világkép és hitrendszerébe nem illő információ kellemetlen érzést okoz, az énképvédő funkciók ezt eliminálni akarják.

   Ez a megerősítő torzítás a politika mémképző, közbeszéd formáló erejének is legerősebb eszköze.  Ennek következménye, hogy rengeteg káros mém kering a köztudatban, melyekkel kapcsolatban bizonyos igazságok nem kerülnek felszínre. Ebből további károk következnek: a politika szavazatszerző versenyében az lesz a hatékony, aki ezeket a torz mémeket kielégíteni igyekszik (és/vagy a saját igényei szerint alakítja), nem pedig az aki igyekezne szakmailag vizsgálni és kommunikálni az igazságot.

   Ha megvizsgáljuk a politikusok által közvetített rigmusokat, mindig észrevehetjük mi az igazság elhallgatott oldala.

Példák:

Minimum-Wage.jpg

Minimálbér emelése

Közvélekedés:

- A minimálbért keresők fizetése növekszik, javul a szegények megélhetése.

Rejtett hatások:

- Valójában a munkáltatók egy utasítást kapnak: vagy emelik az alkalmazottaik bérét, vagy el kell küldeniük őket.

- Néhányan elvesztik a munkájukat, a munkához jutás esélye csökken. A munkanélküliség növekszik.

- Vállalkozások megszűnnek, a beruházások csökkennek.

- Összességében a gazdaság gyengül.

   A közgondolkodás szerint a minimálbér emelés jó, mert egy picit több pénzből tudnak megélni az emberek. Pedig az is lehetne, hogy ejnye mit tett ez a kormány, megint nehezebb lesz munkát találni, megint növekedni fog a munkanélküliség, ismét egy picivel nehezebb lesz vállalkozni és emiatt növekszik a szegénység.

   A helyes gondolkodás az volna, ha miden szempontot figyelembe véve mérlegelünk. 

man-taking-money-away.jpg

A külföldi multi kiviszi a profitot

Közvélekedés:

-          A cég nyereséget termel, amelyet a tulajdonosok és részvényesek profitja, ezt nem feltétlen Magyarországon fogják elkölteni.

Rejtett (kevésbé kommunikált igazság):

-          A cég árukat és szolgáltatásokat hoz létre, hatékonyabban és olcsóbban mint a versenytársai, ezért választják a termékeit a piacon

-          Mivel olcsó/hatékony terméket/szolgáltatást vásárolhatunk, ennek a nyeresége terül szét a társadalmon. Ha nagy a cég profitja – szabad piaci körülmények között – ez azt jelenti, hogy a fogyasztók nyeresége is nagyobb.

 

Vállalkozások, szektorok állami támogatása

 state_aid.jpg

Közvélekedés: 

-          Bizonyos vállalkozások állami támogatása jó, így tudnak fejlődni és nyereségesek tudnak maradni.

Rejtett igazság:

-          Opportunity cost, azaz a támogatás összege valakiktől el lett vonva (adóztatás formájában), amely bizonyos vállalkozásokat korlátoz, hátrányosan érint. Igaz ez szétterül, ezért észrevétlen, de összességében legalább ugyanolyan káros, mint amennyire hasznos a nyertes vállalkozások számára  a támogatás.

-          Nem támogatott vállalkozások kiszorulhatnak a piacról, akik egyébként hatékonyabbak, nyereségesebbek lettek volna, a támogatással pedig a hatékonytalan vállalkozások, technológiák és silányabb termékek maradhatnak a piacon.

-          Minden támogatás politikusok kezén folyik át, amely korrupcióra ad lehetőséget.

(CsZs)

https://www.facebook.com/szabfilo?ref_type=bookmark

2 komment

Címkék: igazság minimálbér állami támogatás megerősítő torzítás


2014.07.31. 21:52 Szabadság Filozófiája

A demokrácia természetrajza

democracy_7e2cc6_2663859.jpg

 

A magyar közélet legújabb fejleményei alkalmat adnak arra, hogy kicsit megkapargassuk a demokrácia természetrajzát. A demokráciával kapcsolatban közhely, hogy jellemzői a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak szétválasztása, és szigorú jogkövetés. Az is tudvalevő, hogy a demokrácia védi a kisebbségek jogait, az emberi jogokat, toleráns, és így tovább. De miképpen fakadnak ezek a tulajdonságok a demokrácia alapelvéből, a többségi szavazásból?

Mi történik akkor, ha a többség valamely fenti intézmény elvetésére szavaz? Mi van akkor, ha a többség nem toleráns a kisebbséggel, és nem is akar az lenni? Ilyen esetben választani kell, hogy az adott elvet adjuk fel, vagy a demokráciát. Persze az is lehetséges, hogy az nem fordul elő, hiszen az emberek univerzálisan elfogadják ezeket az értékeket. Ebben az esetben viszont hamis az a felfogás, hogy nevezett értékek a demokrácia értékei lennének. Azok a demokráciától függetlenül léteznek, és minden szabad társadalmi rendben megjelennének. Ám ezt elhinni, főleg a az elmúlt évek hazai eseményei nyomán, de akár az Arab Tavasz tanulságait levonva, elég naív világképre utal. A tapasztalat az, hogy bizony sokszor a többség nem értékeli az idézett szép elveket. Márpedig akkor választani kell, hogy antidemokratikus módon rájuk erőltetjük, vagy elfogadjuk az értékítéletüket, és a többségi diktatúra felé mozdulunk el.

A kérdés azonban az, hogy ki kényszerítené rá a választópolgárokra vagy a politikusokra az elveket akaratuk ellenére, és milyen eszközzel. Persze lehetne a politikusoknak annyi gerince, hogy bizonyos határokat nem lépnek át, bizonyos játékszabályokat mindenáron betartanak. De az elképzelhetetlen, hogy ne akadjon egy parlamenti többségre elegendő gazember az egész országban, aki szivesen vállalja a "felesleges" intézményrendszerek szisztematikus, lassú kinyírását. Ezek az emberek előbb utóbb oda fognak kerülni, ahova a rendszer dinamikája szánta őket: döntési pozíciókba. Mindig lesz jelölt, aki egy kicsit kevésbé ragaszkodik az elvekhez, hogy így pár plusz szavazatot begyűjtsön. Végül csupa elvtelen disznó lesz megválasztva, akik azonban hajlandók a nép akaratát, bármi legyen is az, végrehajtani. A folyamatot segíti a mézesmázos beszéd, csűrés-csavarás, a duplagondol, az ügyes propaganda, a bűntudat elnémítása. És segíti a tudatlanság, a következmények nem ismerése, a kitekintés hiánya mind térben mind időben.

A demokrácia nevezett értékei inkább csak emlékek, a múlt relikviái. Abból az időből származnak, amikor az emberek kiharcolták maguknak a demokráciát az uralkodóval szemben. Az elnyomás technikái még ismertek, elő emlékek voltak, és azok eltörlése ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb volt, mint a demokrácia maga. Ez a tudás azonban idővel elveszik. Azért, mert magába a rendszerbe van belekódolva, hogy elvesszen. Az embereknek olyan dolgokban kell állást foglalni, amikről fogalmuk sincsen, és megértésükhöz az eszközeik hiányoznak. Így a propaganda és a hiedelmeiken élősködő mémek prédájává válnak. A demokrácia addig működik, amig az emberek rájönnek, hogy megszavazhatnak maguknak speciális privilégiumokat. E ponton a demokrácia egy versennyé válik, hogy ki tudja minél hamarabb lerabolni a költségvetést, illetve törvénytelenné nyilváníttatni a konkurenciát.

(Pintér Krisztán)

Szólj hozzá!


2014.07.31. 21:50 Szabadság Filozófiája

Szabad élet egy nem szabad világban

freedomsand1.jpg

 

Amint leszámolunk azzal az illúzióval, hogy akkor lesz jó élet, ha egy nárcisztikus félbolond helyett majd egy jóságos, bölcs varázsló ül a vezéri székben, akkor el kell kezdeni azon gondolkodni, mi az, amit a rendszertől függetlenül te magad meg tudsz tenni a jobb élet érdekében. 

Ezek nagy része triviális: hozz létre kölcsönös segítségen alapuló kapcsolati hálót, egyáltalán menjél ki az emberek közé, barátkozzál. Képezd magad, tanulj idegen nyelveket, hogy ne legyél bezárva egy ország határai közé. Mindig legyen elképzelésed arról, mihez kezdenél, ha a jelenlegi munkahelyed megszűnne, és amit szakmádnak tekintesz, az többé senkinek se kellene. Ne szaladjanak el az igényeid, ne legyél egy költséges életforma rabja. Ne vegyél fel hitelt, ne szolgáltasd ki magad mások kénye kedvének, vagy általad nem kontrollálható körülményeknek. 

Ne függjél mások jóakaratától, legyenek ezek a szüleid, főnököd, gurud. Ne hazudozz, vállald a hibáidat és tévedéseidet, ne legyél zsarolható. Legyél mobilis, keresd a lehetőségeket, de ne legyél mohó és spekulatív. Óvakodj az olyan emberektől, akik érzelmi függőségen keresztül uralkodni akarnak feletted.

Szólj hozzá!


2014.07.31. 21:48 Szabadság Filozófiája

Gazdaságtani 1x1: A gazdaság komplexitása

Gazdaságtani egyszeregy: a gazdaság komplexitása.

complex.jpg


Frédéric Bastiat közgazdász-író egyszer Párizsba utazván egy érdekességre lett figyelmes. Párizs milliónyi lakosa között napokon belül éhezés törne ki, ha minden reggel nem indulna kereskedők és termelők hada a környéki falvakból a piacokra, hogy ott zöldségét, gabonáját, jószágát eladja. Az egészet senki nem szervezi, nincs egyetlen bizottság vagy királyi biztos kinevezve az ellátás igazgatására. Minden szereplő saját érdekében, saját belátása szerint cselekszik. Mégis, minden nap a megfelelő mennyiségű és fajtájú élelmiszer megjelenik a piacokon. Párizs jóllakik.

A mezőgazdaság talán a legegyszerűbb termelési rendszerek közé tartozik. Sokkal bonyolultabb az ipar. Leonard E. Read, közgazdász-író híres “I, pencil” című esszéjében azt mutatja be, hogy még egy olyan egyszerű tárgyat, mint egy ceruza, sem tud senki ember fia a Földön egymaga legyártani. Olyan sok lépésből áll a gyártási folyamat, olyan anyagok kellenek hozzá, amiket csak további bonyolult technológiákkal lehet megteremteni, amikhez persze ismét más technológia kell, és így tovább. A fa megfelelő megmunkálásához fűrész, csiszológép kell, azokhoz acél, vaskohó, koksz, követhetetlen messzeségbe. Bármely modern használati tárgy gyártási folyamata végigkövethetetlen számban, térben, és időben is. A ceruza kialakításához használt fűrészt előbb el kellett készíteni. Ahhoz a lemezt még előtte le kellett gyártani. Ismét csak meg kellett előzze ezt a vas gyártása, azt a kohó gyártása, azt is valamiből készítették, a szállításhoz jármű kellett, a járművet is elő kellett állítani, annak anyagait, és ez soha véget nem ér. Egy egyszerű mikrohullámú sütő gyártása, ha végigvesszük az összes felhasznált anyagot és energiát, és az azokhoz szükséges anyagokat és energiát is, évszázadok óta zajlik, és szerte a Földön mindenki dolgozott rajta. A gazdaság komplexitása messze túlhaladja az emberi képzelőerőt.

Hogyan szerveződhet spontán egy ilyen hihetetlenül bonyolult rendszer? Honnan tudja egy acéllemezeket készítő gyár, hogy mennyi lemez fog kelleni a ceruzagyártáshoz kellő fűrészekre, gépburkolásra, mindenféle egyéb szerszám gyártásra, és a többire? Fel sem tudja sorolni, hogy mi mindenre használunk acéllemezt, nemhogy megsaccolhatná mindezek volumenét. Honnan tudja a fűrészgyáros, hogy acélból, bronzból vagy más anyagból érdemes a fűrészét készítenie?

A válasz erre a kérdésre megdöbbentően egyszerű: az ár. Mégpedig a szabad piacon magától kialakuló ár.

Tegyük fel például, hogy valaki kitalál egy jó üzleti lehetőséget, amihez szüksége van valamilyen alapanyagra. Ahogy elkezdi a gyártást, az alapanyagból több fog fogyni, mint amennyit gyártanak, hiszen a gyártóknak senki se szólt. Emiatt hiánycikk lesz. Az eladók, ezt látva, megemelik az árat, addig, amíg a kereslet vissza nem esik a kínálat szintjére. Ám mivel az alapanyag ára felment, egyre több potenciális gyártó lát majd fantáziát a piacra lépésben. Ahogy az új gyártók megjelennek, az ár lecsökken. Végül beáll egy új egyensúly, amelyben az ár valamivel magasabb, a gyártott mennyiség pedig valamennyivel több lesz, mint korábban. Ennek következményeként az anyag korábbi felhasználói közül azok, akik éppen csak meg tudták fizetni, kénytelenek lesznek csökkenteni a volumenjüket, felhagyni a tevékenységükkel, vagy más alapanyagra térni át. Ha az összes folyamatot hasonlóan végigvezetjük, elénk tárul az új állapot. Az új állapotban az összes erőforrás egy bizonyos hányada át lett irányítva az új termék gyártására. Ez azt is jelenti, hogy más tevékenységek, amikre kevésbé van szükség, visszaszorulnak. Azokra nem jut elég munkaidő, áram és vasérc. Az ár tehát az a titkos komponens, ami az egész gazdaságot vezérli, üzeneteket küld minden termelőnek és fogyasztónak arról, hogy mennyi az egyes alapanyagok hasznossága abból fakadóan, hogy mi mindenre lehet azokat felhasználni, és azok a dolgok mennyit érnek a fogyasztóknak. Az acéllemez összes létező felhasználása, és az azok iránti igény, mind mind bele van épülve az acéllemez árába. Egyetlen szám képes rendet vágni a termelés átláthatatlan kavalkádjában.

Ezt a folyamatot nevezte Adam Smith “láthatatlan kéznek”. Valóban, ha valaki nem ismeri a pénz szerepét, azt hihetné, hogy valamilyen láthatatlan kéz irányít mindent. Pedig nincs ebben semmi misztikum. A titkos karmester nem más, mint a szabad piac és szabadon képzett ár. Ezek után tedd fel magadnak a kérdést, mennyire okos ötlet beleavatkozni a piaci árképzés folyamatába.

(Pintér Krisztián)

Szólj hozzá!


2014.07.31. 21:46 Szabadság Filozófiája

Egy szoborállítás margójára

Egy szoborállítás margójára, avagy miért kéne nekünk ezzel törődni.

Kezdeném egy hurrá-optimista kijelentéssel. A közbeszédben oly gyakori szerecsenmosdatás a holokauszt magyar vonatkozásai körül éppen annak a jele, hogy a magyar embert ez lelkében mélyen érinti. Ha azzal vádolnak minket, hogy kilencszáz-valahányban kiraboltunk egy spanyol falut, senki nem fog tiltakozni. Sokkal inkább valami kaján büszkeség fog a szem sarkában csillanni. Az a tény, hogy a holokausztban való magyar részvételt ilyen hevesen tagadják, mutatja meg, hogy a magyar embert bizony nyomasztja a bűntudat.

Miért érzünk bűntudatot egy olyan tett miatt, ami születésünk előtt évtizedekkel történt? Milyen mértékben a mi ügyünk ez? Olyan mértékben, amilyen mértékben azonosulunk az akkori magyarokkal. Olyan mértékben, amennyire egy csapat lennénk, ha egyszerre élnénk. Olyan mértékben, amennyire mi is elkövetnénk ugyanazokat a hibákat vagy rémtetteket. Olyan mértékben, amennyire akkor magyarnak, nemzettársnak, vezérnek tartottuk volna a gaztevőket.

E téren nem állunk valami jól. Nem jelenthetjük ki, hogy már immúnisak vagyunk az ilyen viselkedésre. Nem jelenthetjük ki, hogy egyáltalán értenénk, mi is a viselkedés, amit kerülni kéne. Nem jelenthetjük ki, hogy ezekről beszélgetés zajlana, vagy bárkit is érdekelne a téma. Amíg ez így van, addig nyugodtan vállalhatunk teljes szellemi közösséget a ‘40-es magyarsággal, mert nem tanultunk azóta semmit.

Nem tanultuk meg, hogy az önkénynek korán kell nemet mondani. Nem tanultuk meg, hogy erővel nem lehet megoldani a problémákat, csak az ellenvéleményt lehet elhallgattatni. Nem tanultuk meg, hogy az ideológia nem jogosít fel bűncselekményekre. Nem tanultuk meg, hogy mindenkiben az embert lássuk, és ne a csoportot. Nem tanultuk meg, hogy bűnbakot ne keressünk. Nem tanultuk meg, hogy kételkedjünk, és saját véleményt formáljunk.

És amíg ez így van, addig puszta szerencse, hogy ma, Magyarországon nem zajlik valamilyen népirtás. Az nem a mi érettségünk következménye, hogy éppen ma nem lőnek a Dunába senkit. Csak Európában most nem ilyen a kurzus. Amikor majd az emberek nagy része zsigerből elutasítja, hogy a zsidók, cigányok, buzik, libsik, nyuggerek, ballerek, jobberek, szlovákok, románok ellenségként legyenek megnevezve. Amikor az ilyesmivel kokettáló pártokra undorral fog nem szavazni senki. Akkor lehet majd a holokausztot elfelejteni.

(Pintér Krisztián)

Szólj hozzá!


2014.07.31. 21:43 Szabadság Filozófiája

Egy jog mind felett

Az nem csak afféle szólam, hogy a libertariánus, természetes jogra alapuló világnézetben csak és kizárólag az ön-tulajdonlást fogadjuk el törvénynek, minden mást ebből származtatunk le. Sokféle modern “jog” létezik, amit általában szeretni szoktak. Például a szólásszabadság, vagy a rassz alapú hátrányos megkülönböztetés tilalma, egészséghez, oktatáshoz való jog. Most arra fogok kísérletet tenni, hogy röviden bemutassam, ezek a jogok vagy következnek az egyetlen igazi jogból, vagy pedig egyszerűen nem léteznek.

Szólásszabadság. A szólásszabadság gyakran félreértett jog. Az ön-rendelkezésből levezhető, hogy mivel a szám a sajátom, így azt mondok vele, amit akarok. Arra azonban senki nem kötelezhető, hogy segédkezet nyújtson ebben, azaz például oda is figyeljen, vagy újságjában megjelentesse. Bármilyen vonzónak is tűnik, mégsincs olyan jog, hogy helyreigazítást köteles közölni egy lap. Nem köteles, bármit írhat, akár hazudhat is, és te nem kötelezheted arra, hogy lehozzon valamit, amit te jónak látsz. Ugyancsak nincsen jogod például honlapot csinálni. Ehhez meg kell egyezned egy szolgáltatóval. A saját megjelenési felületén mindenki azt közöl, amit akar, abba más nem szólhat bele. Természetesen egy már megkötött szerződést be kell tartani. De szerződést kötni nem kötelező senkivel. Az is megjegyzendő, hogy bár mondhatsz, amit akarsz, annak lehetnek következményei. Például a szavaid jelenthetnek egy szerződést (ígéretet), ami kötelező hatályú. Tehát ha például azt mondod “sárkány ellen sárkányfű”, ám a füved nem véd sárkánytól, szerződésszegést követsz el. Ilyenkor nem hivatkozhatsz szólásszabadságra, hiszen nem a szólással követted el a rosszat, hanem azzal, hogy nem teljesítetted a vállalásodat.

Antirasszizmus, avagy kisebbségi jogok. A libertariánus morálban a rasszizmus teljes egészében megengedett. Mivel mindenki szabadon megtagadhatja bárkivel az együttműködést, ezt akár rassz, nem vagy vallás alapján is teheti. Egy szórakozóhely kitilthatja a cigányokat, ha ahhoz van kedve. Ugyacsak szabad habzó szájjal hirdetni a fehér faj felsőbb-, vagy valamely más rassz alsóbbrendűségét. Még a holokausztot is szabad tagadni, ha igazán hülye az ember. Amit nem szabad, az fizikai sérelem vagy az azzal való, komolyan vehető fenyegetés. Kirakatbetörés, kés, baseball-ütő, dobálás nem fér bele a szabadság moralitásába, és a leghatározottabban megakadályozandó. De ahogyan nem korlátozható valaki kizárása, ugyanúgy nem korlátozható valaki beengedése sem. Mások abba nem szólhatnak bele, hogy én kit látok szivesen, legyen az bármilyen vallás vagy világnézet szerint elítélendő. Ha én az éttermemben kiszolgálok mások által nemkívánatosnak tartott személyeket, engem amiatt sérelem nem érhet. (Széljegyzet: nehéz elképzelni, hogy egy szabad világban komoly mértékű rasszizmus lenne. A rasszizmus többnyire más okokra vezethető vissza, és ott legtöbbször az államot találjuk.)

Egészséghez való jog. Na, ilyen állat nincsen! Legyen az bár egészségügyi ellátáshoz való jog, vagy egészséges környezethez való jog, szabad világban az nem létezik. A természet nem törődik a mi egészségünkkel. Nem tehetünk mást, mint hogy kerüljük a betegséget okozó tényezőket, illetve gyógyítjuk a már kialakult betegséget. Ez azonban egy tevékenység, aminek költsége, anyag- és időigénye van. Azért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint az ételért vagy egy okostelefonért. Senki nem várhatja el, hogy valaki más az ő egészségéért dolgozzon, hiszen ez rabszolgaság lenne. Az orvossal ugyanolyan megállapodási szerződést kell kötni, mint a pékkel vagy jógaedzővel. Máshonnan közelítva a kérdést: ha egyedül vagyunk egy szigeten, és megbetegszünk, ki sértette meg az egészséghez való jogunkat?

Oktatáshoz való jog. Gondolom, az előzőek után nem meglepő, hogy ilyen jog sincs. Az oktatásnak-tanulásnak erőforrásigénye van, költsége van. A természet bután rakott le minket, saját erőből kell ezt a helyzetet megváltoztatni. Ahogy az orvossal, úgy a tanítóval is meg kell állapodni, vagy más módon a gyerek oktatását megoldani. A tanár nem kötelezhető semmire, és természetesen más emberek sem kényszeríthetők arra, hogy a teáltalad igénybe vett szolgáltatásokat fizessék. Mind azon vagyunk, hogy a következő nemzedék okos és felkészült legyen. De ez nem jog, hanem vívmány, amire büszkék lehetünk. Egészen más téma az, hogy minden embernek joga van tanulni, ha erre módot talál. A libertarianizmus elveti a fundamentalista iszlám tanítást, miszerint lánygyerek nem tanulhat. Ez csakis rajta, a szülein és az iskolán múlik. Egy bizonyos életkor felett pedig már a szülein sem. Emiatt sérelem nem érheti.

Létminimum. Itt ugyanaz a szöveg jönne, de inkább nézzük egy másik irányból. Milyen alapon mondjuk egy jövedelemszintre, hogy az a minimum, ami az elfogadható élethez kell? 1800-ban az USA volt az egyik leggazdagabb ország a Földön. Az egy főre jutó jövedelem, inflációval korrigálva, 1200 dollár volt évente. Az annyi, mint ma Nepálban. Az töredéke annak, amit nálunk létminimumnak neveznek. Akkor meg az volt az átlag, és ez csak kétszáz év. Visszamehetünk tízezer évet is, hogy még mélységesebb szegénységet találjunk. De mielőtt a könnyünk hullna, emlékezzünk vissza, hogy az akkori emberek nem óbégattak reggeltől estig, hogy milyen rossz nekik. Nekik az volt a megszokott, a normális. Ahogyan ma Nepálban is élik az emberek a megszokott életüket, végzik a dolgukat. Kétszáz év múlva ugyanolyan elképzelhetetlennek fog tűnni a mi mostani jövedelmünk az akkori egymilló dollárhoz képest. Talán akkor százezer dollár lesz majd a nyomor határa. A létminimum egy teljesen alaptalan kreálmány, amit pszeudoszociológusok találtak ki, hogy állami intézkedések mögé szellemi (agitprop) muníciót szolgáltassanak. A valóság az, hogy minden embernek pontosan annyi jövedelemhez van joga, amennyit elő tud állítani, vagy amennyit önként felajánlanak neki mások. Utóbbin mindenféle segítséget, adományt értünk, jöjjön az családtól, szomszédtól, egyháztól, alapítványtól. Az pedig, hogy mennyit tud előállítani, két dologtól függ, a képességétől, és a gazdaság fejlettségétől. Utóbbit pedig a szabad kapitalizmus állítja elő.

Minden ilyen kreált jog az igazi jogot gyengíti. Minden kreált jog egy ponton konfliktusba kell kerüljön az erőszakmentesség elvvével, és ha ilyenkor a kreált jogot tartjuk be, az erőszakmentességet megsértjük.

(Pintér Krisztián)

Szólj hozzá!

Címkék: jog szólásszabadság libertárius


2014.07.31. 21:40 Szabadság Filozófiája

Vallásszabadság és szabályozás

Egy cikket olvastam a neten. Benne egy olyan modat, ami jól demonstrálja a liberalizmus berkein belül elterjedt egyik tévhitet.
A cikk arról szól, hogy ma politikai döntés egy egyház elismerése, a korábbi törvény viszont belátta, hogy racionálisan nehezen ítélhető meg vagy értékelhető egy hitrendszer. Ez a liberálisabb szabályozás viszont magáéban rejti az esteleges bizniszegyházak megjelenését. A cikk így ír:

"A fejtörés ezzel kapcsolatban a klasszikus liberális dilemma. Mondhatjuk azt, hogy ez az ára a szabadságnak, esetünkben a lelkiismereti és vallásszabadságnak, bízva abban, hogy a visszaélések nem érik el azt a fokot, amely már magát a jogállamot veszélyeztetné. De megpróbálhatunk olyan szabályozást kieszelni, amely lehetőség szerint kiszűri a visszaéléseket, de úgy, hogy eközben nem sérti magát az alapjogot."

A tévedés pedig az, hogy nincs klasszikus liberális dilemma. A vallásszabadság azt jelenti, hogy bárki egyénileg vagy csoportosan azt az istent hiszi, amelyiket csak akarja, senki ebben nem korlátozza. A cikkíró által felvetett dilemma akkor merül fel, ha az egyházakat az állam finanszírozza, és nem a hívők. MIvel pedig a klasszikus liberalizmus az egyének szabadságáról, nem pedig állami támogatásáról szól, ezért a klasszikus liberalizmus ezt a dilemmát nem ismeri.

(Radácsy László)

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása