A Szabadság Filozófiája

A hatalom abszurditása

Amikor valamilyen kérdésben döntenünk kell, a közérzetünk mindig két véglet között helyezkedik el – persze a természetünktől és a kérdéstől függően. Az egyik véglet a teljes határozottság, az igazunk teljes tudata, a másik pedig a hamleti tépelődés. Tapasztalatból jól tudhatjuk: ha az első véglet jellemző ránk a döntéskor, akkor nagyon nagy az esélye, hogy rosszul döntünk: az igazunk tudatában nem kérdezzük meg mások véleményét, könnyen kiderülhet, hogy valamit rosszul becsültünk meg vagy figyelmen kívül hagytunk. Annak a döntései, aki tudni véli a tutit, teljesen megbízhatatlanok. Ha viszont a másik végletbe esünk, akkor vagy egyáltalán nem döntünk, vagy késlekedünk, vagy végülis találomra döntünk, és mindennek szintén súlyos következményei lehetnek.

Magánügy, de nekem személy szerint sokkal jobban bejön a második véglet, a hamleti személyiség, mert azt gondolom, hogy kevés kérdés van a világon, amiben teljesen világosan látunk, és teljese bizonyossággal megmondható, mi a helyes teendő vele kapcsolatban. A politikusokra viszont, legalábbis a látszatot, a viselkedésüket illetően az első véglet, a teljes határozottság a jellemző. Ennek nagyon egyszerű oka van. A politikusok szeretik a népszerűséget, sőt a népszerűség a mindennapi kenyerük, ha leesik a népszerűségük, veszélyben a pozíciójuk. És egyszerű evolúciós okokból a népszerűség titka a magabiztosság. Nem találjuk vonzónak azt, aki bizonytalan, mert az nem nyújt biztonságot, még ha igaza van is – és a magánéletben nem is baj, ha ahhoz vonzódunk, akiről elhisszük, hogy biztonságot nyújt. De a közös dolgainkban az észszerűséget kellene előnyben részesítenünk.

Tehát hiába szimpatizálok inkább a kétkedőkkel, hiába bízom bennük jobban, mert körültekintőbbeknek gondolom őket, teljesen reménytelen elvárás, hogy ilyenek jelenjenek meg a hatalom csúcsain, hiszen a választók mindig a vonzóbb, mert magabiztosabb jelölteket fogják kiválasztani és a fejünkre ültetni. Többek közt ebből ered a hatalom abszurditása, paradoxona. Mindig megkapjuk a legfelfuvalkodottabb, legdölyfösebb, csak a saját ítéletükben bízó ősbölényeket, akik nemhogy a választókra, de még a saját pártjukra, sőt még a saját tanácsadóikra sem hallgatnak. Vagy ha igen, csak épp annyira, hogy a népszerűségük érdekében minél szebbre púderezzék őket. De az ilyenektől a közös ügyekben észszerű döntéseket várni butaság lenne.

Mi a megoldás? Itt is két végletet látok, és talán középutak is vannak a kettő között. Az első a teljesen individualista libertarianizmus, amelyik szerint egyáltalán nincsenek "közös ügyek", vagyis nincs közérdek. Eszerint egyáltalán nincs szükség államra, mindent egyéni alapon is meg lehet szervezni, és le lehet bonyolítani. A másik véglet a teljesen kollektivista konszenzuális demokrácia, amelyik szerint igenis vannak közügyek, és ezekbe mindig minden érintettnek (vagy ezek képviselőinek) beleszólásuk van, és soha semmilyen ellenvéleményt nem szabad lesöpörni, mert mindenkinek, aki ellenvéleményt mond, megvan a respektálandó oka erre.

Én ebben is a második véglethez állok közelebb. Azért, mert ha belegondolok az első álláspontba, mindig olyan ügyek jutnak eszembe, amelyekben mégiscsak össze kell fogniuk az egyéneknek (például mert ugyanabban a házban, utcában, városban laknak), és akkor mégiscsak kollektívan kell dönteniük. Nem az az érdekes, hogy közvetlenül teszik-e ezt, vagy pedig képviselőknek, küldötteknek adnak megbízást a kérdés kitárgyalására. Az az érdekes, hogy ne kerülhessen egyetlen személy vagy akár egy csoport sem tartósan döntési helyzetbe, és ne érvényesülhessen sem a túlzott magabiztosságra, sem a túlzott tépelődésre való hajlamuk.

(Kálmán László)