A Szabadság Filozófiája

A demokrácia olyan, mint az olcsó nyaralás: katalógusból választjuk retusált képek alapján, majd győzködjük magunkat, hogy összességében azért jó volt. A továbbiakban azt fogjuk áttekinteni, hogy milyen az a katalógus-demokrácia, amivel mindenkinek kötelező egyetérteni, és ezzel szemben mi a valóság. Majd kifejtjük, hogy míg az előbbi lehet egy valós társadalomszervezési modell, még ha nem is optimális, utóbbi egészen biztosan nem az, és csak idő kérdése, hogy tragédiához vezessen. Vágjunk is bele.

Általában a demokrácia egy olyan központi uralmi rendszert jelent, amiben az uralkodót az egyszerű polgárok választják meg többségi szavazással. A megelőző rendszerekhez képest az újdonságot a választás ténye jelenti, korábban az uralkodó személyébe senkinek, vagy csak egy szűk körnek volt beleszólása. Gyakori téveszme, hogy a demokráciában nincs önkényuralom. A valóság az, hogy megválasztott uralkodó bármit megtehet, amihez az emberek többségének jóváhagyását meg tudja szerezni. Ez nyilván kizárja az önkényuralom számos formáját vagy elemét, de semmiképpen nem számolja fel magát az önkényuralmat. A demokrácia minden esetben önkényuralom, ez továbbra is a rendszer lényegéhez tartozik. Gondoljunk csak bele, hogy számos demokráciában vannak 50% körüli adók, kötelező sorkatonai szolgálat, az állam beleszól abba, hogy mit ehetünk, mit termelhetünk, és így tovább. A lényeg csupán annyi, hogy a többség nem gondolja ezeket rossznak, vagy legalábbis eltűri valami másért cserébe.

A katalógus-demokrácia központi eleme az elvi alapon szerveződő párt. A pártok alapvetően három “szolgáltatást” nyújtanak: 1) ideológia, 2) szakértelem és 3) program. Az ideológia adja a pártok közötti fundamentális különbséget. Minden párt egy adott világnézetből, erkölcsi értékrendből indul ki, ez alapján tesz javaslatot arra, hogy milyen legyen az ország. Egy liberális párt az emberek szükségtelen vegzálását igyekszik minimalizálni, tisztelve az egyéni preferenciákat, egy szocialista párt a szegények és hátrányos helyzetűek sorsán kíván javítani, és így tovább. Szakértelem szükséges ahhoz, hogy a párt ideológiájából konkrét javaslatok legyenek. A szakértelem lényegében tájékozódási képesség a szociológia, gazdaságtan és természettudományok világában, amely lehetővé teszi, hogy egy cél elérése érdekében szükséges lépéseket meghatározzuk. A szükséges lépések rendszerezett összefoglalása a program, amely alapján a választók fel tudják mérni, hogy konkrétan mire számíthatnak az adott párttól. Az átlagember nem rendelkezik elegendő ismerettel, hogy a programot megítélje, de rendelkezhet elégséges ismerettel, hogy egyes elemeiről véleményt alkosson. Ezen túl pedig a program a számonkérhetőség alapja is, amennyiben a választók egy kormányzási ciklus során az állam tényleges intézkedéseit a programmal vethetik össze.

A valódi demokrácia azonban nem ilyen, és nem csak azért, mert nem sikerült megvalósítani, hanem mert a játékszabályokba nem ez az eredmény van belekódolva. Ahhoz, hogy ezt belássuk, két feltételezésre van szükség, és mindkettő elég könnyen elhihető. Az egyik az, hogy az átlagember számára a pártprogramok nagyrészt megítélhetetlenek. Az egyik párt azt ígéri, hogy szél és naperőművekkel rakja tele az országot. Jó ötlet ez? Tisztában van egy átlagember az ilyen erőművek tényleges (támogatásmentes) költségével? Karbantartási igényével? Az okozott környezetszennyezés (pl ritkafémek bányászata) mértékével? A szükséges erőműkapacitással? Az áramszállítás gazdaságtanával? Az árampiac természetével? És annak jövőjével? Ilyesmin órákon át vitatkoznak szakértők, és jellemzően nem jutnak ötről a hatra. Egyszerű járókelőnek semmiféle esélye nincsen akárcsak felszínesen képbe kerülni, hacsak nincs valamilyen mérnöki és/vagy gazdaságtani előképzettsége, és nem tölt számtalan estéket a téma átböngészésével. És akkor ez még csak egyetlen egy témakör volt a sokszázból. Ez tehát az első feltételezés, miszerint a programot olvasván nem sokra jutunk. A második feltételezés pedig az, hogy a hazugság nyer. Mindig van olyan hazugság, ami szebben csillog, mint az igazság, mert az igazság olyan, amilyen, hazugságot azonban az igények szerint lehet alakítani. A választás megnyerésében kizárólag egyetlen szempont érvényesül: kinek a programja szimpatikusabb a tömeg számára. A programok versenyében alulmarad az, aki nem hajlandó egy bizonyos álláspontot képviselni csak azért, mert az egy ordas nagy hazugság. Ha az egyik párt efféle önmérsékletet tanusít, a másik pedig nem, előbbi hátrányba kerül, és csak idő kérdése, hogy a versenyből kikopjon. A politikai verseny rendkívül hatékony eszköz arra, hogy a népszerű vélemények kiszelektálódjanak. Ezt a hatást tovább erősíti az, hogy ha a igazságot nem vesszük túl komolyan, a szakértői költségen is spórolhatunk, és a megmaradó pénzt kampány-menedzserekre és pszichológusokra költhetjük, akik segítenek a legjobban eladható programot kidolgozni. A tartalom egyáltalán nem számít.

A katalógus-demokrácia lényege a befektetett munka. Egy modern társadalom elengedhetetlen tartozéka a munkamegosztás. Tekintve, hogy egy ország központosított irányítása nem egyszerű feladat, minden egyes párt azt vállalja, hogy olyan programmal áll elő, amely megvalósítható, szolgálja azokat az elveket, amiket a párt vall, összességében tehát egy lehetséges út. Akárcsak egy áruház polcán található samponok, bár mindegyik más, lehet közöttük jobb vagy rosszabb minőségű, de abban bízhatunk, hogy egyik sem lesz mérgező, vagy hajmosásra teljesen alkalmatlan termék. Aki a sampont gyártja, kellő szaktudással és tapasztalattal rendelkezik a területen. Az ismert paraméterek: ár, illat vagy tartalom alapján találomra választunk, és ha a termékkel esetleg nem is leszünk teljesen elégedettek, a célt, hogy a hajunk tiszta legyen, legalábbis elérjük vele. A pártoktól azt várjuk, hogy amit ígérnek, az értelmes és betartható legyen. A választási hirdetésben csak annyi van, hogy tíz százalékos adócsökkentést ígérnek, mi azonban feltételezzük, hogy van mögötte pontos kalkuláció, részletes terv, milyen kiadásokat kell milyen mértékben csökkenteni, mi lesz az új adórendszer szerkezete, és így tovább. Ha fontosnak tartjuk az adócsökkentést, bátran szavazhatunk erre a pártra.

A létező demokráciában azonban ez a feladat nincs elvégezve. A pártprogramok semmi mást nem tükröznek, mint a választók előítélet- és téveszme-tengerének, hiszékenységének hullámzását és kurrens divatáramlatait. A politikus idejének nagy részében azzal foglalkozik, hogy kitalálja azokat a szlogeneket és szólamokat, stílust és megjelenést, amikkel népszerűséget szerez. A pártok valóban sokat dolgoznak azon, hogy a tudásukat és szakértelmüket gazdagítsák, csakhogy nem a gazdaságtan vagy energetika területén, hanem a választói elme memetikai térképével összefüggésben. Ez a tudás tehát egyáltalán nem segíti a politikust abban, hogy felelős döntéseket hozzon, csakis abban, hogy ennek látszatát fenn tudja tartani. A politikus semmivel sem tudja jobban, hogy mi a helyes vagy a morális cselekedet, mivel kimondottan az a dolga, hogy semmit se tudjon jobban. Vagy ha jobban is tudja, titkolja el, mert az okos mikulásokat senki sem szereti.

A katalógus-demokráciában fontos döntéseket ruházunk át bürokratikus bizottságokra és hivatalokra. Az eredmény igencsak kétséges, de legalább a szándék megvan a problémák megoldására. A létező demokráciában vak vezet világtalant. A kormány nem megoldást keres, hanem csak álomba ringat, azt hazudja, hogy minden rendben van, mi pedig elhisszük, mert így könnyebb. Becsukott szemmel rohangászunk az erdőben, és csak idő kérdése, hogy kezünket-lábunkat törjük.