Az infláció olyan, mint a megfázás: senki se szereti, de ez van. Egyes vélemények szerint az infláció szükséges része az egészséges gazdaságnak. Az igazság persze most is egészen más, több értelme van, de sokkal borzasztóbb.

A klasszikus elméletben a jelenséget a PT = M * V egyenlet írja le, amiben P az átlagos árszint, T az összes gazdát cserélt termék mennyisége, M a pénz mennyisége és V a pénz forgási sebessége, egy mutató, ami azt írja le, hogy milyen gyakran cserél gazdát egy átlagos bankó. Ha valaki nem érti kristálytisztán ezt az összefüggést, az azért van, mert nincs túl sok értelme. Szokásos modern gazdaságtani maszlag, amiben keveredik a magától értetődő és a szürreális. De még ha ezt az egyenletet nézzük is, feltűnik, hogy a T fejlődő gazdaság esetén csak nőhet, a V pedig nem változik jelentősen, főleg rövid távon. Ebből az következne, hogy a P értékének, az árszintnek, csökkenni kéne, azaz folyamatos deflációnak kellene lennie. Ezt józan ésszel is beláthatjuk, hiszen ha a pénz mennyisége állandó, de egyre több és jobb dolgot állítunk elő, a dolgok ára csökken. Pontosan ez volt a helyzet például az 1800-as években az USA-ban, és ez a helyzet ma is a gyorsan fejlődő iparágakban (okostelefon).

Az infláció oka az M növekedése, éspedig szándékosan. Mivelhogy a pénzről nem a piac gondoskodik, hanem bölcs kormányaink és csatolt részeik, a pénzmennyiség növelését a mindenkori hatalom végzi. Ennek módja annyira pofátlan, hogy nehéz elhinni. A lényeg az, hogy a központi bank egyszerűen a semmiből teremt egy kis pénzt (ez ma már csak annyi, hogy a számítógépben át kell írni pár számot, nyomtatni sem kell semmit), és azon valamit vesz, többnyire állampapírt. Az eladó bankszámláján megjelenik a pénz, amivel aztán szabadon rendelkezhet. Hogy ez a módszer mennyire hajlamosít kivételezésre, barátoknak kedvezésre, azt el lehet képzelni.

Gyorsan tekintsük át, hogy hova kerül az új pénz. Az első körben a fenti folyamat eredményeként többnyire olyan cégekhez, akik állampapírral kereskednek. Ez “jó”, mert ha az állampapírt jól el lehet adni, megéri majd venni is nevezett brókercégek számára, és így az államnak jobb lehetősége van eladósodni. Ezzel a módszerrel tartja alacsonyan a jegybank az állampapírok kamatát. Nézhetjük úgy is, hogy a brókercégek csak átmeneti állomásai egyes államkötvényeknek, azok végül a jegybankban kötnek ki új pénzért cserébe. És persze sosem kell visszafizetni őket, egyszerűen leírják. További kedvezményezett lehet gyakorlatilag bárki, akitől a jegybank vásárol, például az USA-ban jelzáloghiteleket vettek 2008 után. Nálunk pedig Matolcsy György az ő mérhetetlen bölcsességében ki tudja mit és honnan vett mostanában a kastélyon és a műtárgyakon kívül.

A pénz azonban nem áll meg, hanem egyből bekerül a bankrendszerbe, ahol egy másik szürreális mechanizmus dolgozza meg, a résztartalék rendszere (fractional reserve). Ennek lényege az, hogy a bank ugyan azt ígéri neked, hogy a pénzedet bármikor kiveheted, de ahogy azt beteszed a számládra, rögtön odaadják valaki másnak. Pontosabban a nagyrészét odaadják, kis részét (a tartalékot) tartják csak meg. Ha egyszerre túl sok ember akarná kivenni a pénzét, a bank nem kerülne bajba, mert a jegybank kisegíti. Ha ott sincs annyi papírpénz, akkor egyszerűen nem adják ki, és lehet takarodni. Lehet hitetlenkedni, de kérdezz csak meg bárkit, ez így működik. (Egyébként technikailag a dolog bonyolultabb, de a lényegen nem változtat.) A probléma itt az, hogy 100 betett forintból kihitelezett mondjuk 90 nagy valószínűséggel szintén egy bankszámlán landol, mint betét, amiből persze az a bank is továbbhitelez 81-et, és így tovább. A résztartalék rendszere a pénzmennyiséget megsokszorozza (10x-20x). Ez a folyamat a bankoknak igen jövedelmező, tehát ők imádják.

Legvégül a pénz a gazdaságba kerül, és mindenki örül. Vagy mégsem? Sajnos nem. Végezzünk el egy gondolatkísérletet. Mi lenne, ha holnapra ébredvén minden pénzösszeg varázsütésre megduplázódna? A korán felkelők megörülnének, és a boltba sietnének jól bevásárolni drága kolbászt és bort. A kissé később kelők már be kell érjék valami szimplábbal, mivel a kolbász elfogyott. A boltos e ponton veszi észre, hogy valami furcsaság van, és ha teheti, jól megemeli az árakat. A későn ébredők öröme rövid életű lesz, mert a boltban pofátlanul drága áron kevesebbet tudnak venni, mint előző nap. Végül be fog állni az új árszint, pont a kétszeresére, mint korábban. Hosszú távon tehát nem történik semmi, de aki először költ, még olcsó áron vehet, aki későn, rajtaveszt.

Ki költ először valódi infláció esetén? Nem a korán kelő, hanem az, aki az új pénzt kapja. A brókercég és Matolcsy haverjai, majd a bankok. Rögtön azután az ő alkalmazottaik, beszállítóik és szerződéses partnereik. Aztán azok beszállítói, és így tovább. Egy ponton túl a nyereség veszteségbe fordul, és mindenki más előbb találkozik a megemelt árral, mintsem hogy látná az új pénz rá jutó részét. Kitaláltad-e, kedves olvasó, hogy te hol vagy ebben a sorban? Bizony, hacsak nem dolgozol banknak vagy brókercégnek, akkor a vesztes oldalon. Az infláció nem más, mint egy aljas adó, aminek csak egy kis részét teszi el az állam, egy jó része brókerek kezébe kerül, akik aztán jelentéseket írnak, hogy dübörög a gazdaság.

De hiába háborgunk, szól a Magas Tudomány, hiába kellemetlen és/vagy igazságtalan az infláció, anélkül nagy bajok lennének. Nézzük hát őket.

Az első “probléma” az, hogy defláció mellett miért fektetnék be az emberek a pénzüket, ha egyszer be lehet varrni a párnába, és úgy is egyre többet ér. Erre a válasz kettős. Először is, mindazon befektetések, amik a defláció mellett is pozitív pénzbeli hozamot eredményeznek, továbbra is vonzzák a megtakarítást. Itt tehát nincs probléma. Azon befektetések, amiknek negatív lesz a pénzbeli hozama, éppen azok, amik a gazdaság átlagos növekedésnél kevesebbet ígérnek (mivel a gazdaság növekedéséből fakad az defláció). A mai, inflációs környezetben sem teszed a pénzed olyan befektetésbe, ami kevesebbet fizet, mint amennyit egy biztonságos alap vagy bankbetét. Tehát a gazdaság nem veszít azzal, ha negatív pénzbeli hozamú befektetések nem történnek meg, mivel ezek amúgy sem történnének meg.

A második “probléma” az, hogy az emberek kockázatkerülők, és kis reálhozam helyett is inkább a zokni között tartják a pénzüket, ezáltal a gazdaság megtakarítástól esik el. A valóság azonban az, hogy nem esik el. Az ok nem kézenfekvő, de könnyen megérthető. Ahhoz, hogy valakinek pénzbeli megtakarítása keletkezzen, többet kell dolgoznia, mint amennyit fogyaszt. Ha ez a viselkedés általános, akkor ki fogyasztja el az összes megtermelt árut? A válasz az, hogy ahogy a fogyasztás visszaesik, a fogyasztási cikkek ára csökken, és így az ilyen termékek gyártása visszaszorul (bizonyos termelők kiszállnak). Ez aztán továbbgyűrűzik, a munkaerő és az alapanyagok ára is esik. A kövezkezmény az, hogy jobban megéri termelőeszközöket előállítani, mivel azokhoz ugyanazok az erőforrások, munkaerő és alapanyagok kellenek. Nem kell tehát a termelőeszközgyártóknak több pénz, az is elég, ha olcsóbban vehetik meg a szükséges erőforrásokat. Nézhetjük a dolgokat összességében is: ha sokat dolgozunk és keveset fogyasztunk, akkor a munka kénytelen termelőeszközgyártásra fordítódni. Pontosan ez a lényege a megtakarításnak: a termelőeszközgyártás.

A harmadik “probléma” pedig az, hogy a pénz értéke ugrál, mivel az emberek kiszámíthatatlanul viselkednek. Ha beüt egy új divat, az emberek hirtelen költeni kezdenek, kevesebb pénzt tartanak otthon, több kezd forogni, emiatt átmeneti infláció alakul ki. Amint a hiszti elül, és ismét pénz kerül a parketta alatti rejtekhelyre, a forgó pénzmennyiség csökken, és defláció következik. Az állam dolga stabilizálni a pénz értékét. Ám az állam csak egy irányban tud beavatkozni, tud új pénzt teríteni, de nem tud pénzt elvenni. Illetve tud, de abból botrány lesz. Tehát érdemes egy állandó, kismértékű inflációt generálni, és akkor lehet azt csökkenteni vagy növelni az igényeknek megfelelően. Ez valóban így van, csakhogy a probléma annyira jelentéktelen, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Gondoljuk csak arra, hogy minden más termékkel is pontosan ez a helyzet. A kenyérfogyasztás is ugrál, emiatt néha nem kapni kenyeret, vagy nem olyat, amilyet keresünk. Máskor leég egy gyár, vagy elveri a termést a jég, emiatt emelkednek az árak. Az áringadozásokat mindenki ismeri és érti, ellenük sikerrel védekezünk amióta az emberi emlékezet tart. A pénzforgalom átmeneti változásaihoz simán hozzá lehet szokni, azok mértéke soha nem lesz végzetes vagy akárcsak különösebben káros. Optimális állapotot számonkérni pedig, amikor az alternatíva Matolcsy és a műtárgyak, intellektuális szellentésnek számít.