Mi a közös a Questor botrányban, a Germanwings repülőgépszerencsétlenségben és Fukushimai reaktorbalesetben? Mindhárom esetben a cégre kívülről ráerőltetett biztonsági intézkedések vallottak kudarcot. Mindhárom esetben levonható az a tanulság, hogy az alkalmazott biztonsági intézkedések vagy elégtelenek vagy szándékosan megkerülhetők, netán egyenesen károsak voltak. Az a biztonság, ami nem gazdasági szükségszerűségből, azaz saját jól felfogott önérdekből származik, haszontalan, sőt, árt. A továbbiakban azt fogjuk áttekinteni, hogy mi a kockázat, és hogyan bánik vele a szabad piac.

A kockázat megkerülhetetlen része a valóságnak. Az eredete nem más, mint az a természettudományos tény, hogy a jövőt csak bizonytalansággal lehet megjósolni. Számos technika van azonban arra, hogy a kockázatot kezeljük, kordában tartsuk, csökkentsük vagy felkészüljünk rá. Ezeknek a technikáknak ugyanakkor ára, költsége van, emiatt nem akarjuk túlbiztosítani sem magunkat, nehogy többe kerüljön a leves, mint a hús. A továbbiakban olyan kockázatokkal fogunk foglalkozni, amik ritkán következnek be, de amikor igen, nagy kárt okoznak.

A kockázattal három dolgot tehetünk: csökkentjük magát a kockázatot, csökkenthetjük az ártalmat, illetve tudomásul vehetjük. Nyilván, ha már kellően csökkentettük a kockázatot és annak ártalmát, előbb vagy utóbb el fogunk jutni a tudomásul vétel állapotába, amikor is további tennivalónk nincsen. A további kockázatkezelés költsége már túlnőne a hasznán. A balesetek számát addig csökkentjük, amig végül kisebb gondunk is nagyobb a megmaradó kockázatnál. Elvégre autóba is be szoktunk ülni, noha mindenki tisztában van a közúti balesetek létével.

A kockázat csökkentése többnyire a technológia vagy munkamenet átalakításával érhető el. Egy tartály falvastagsága növelhető, magas építményre korlát vagy biztonsági kötél szerelhető fel, fokozható a biztonsági dízelgenerátorok védelme vagy üzemanyagtartaléka, megkövetelhető, hogy több ember ellenőrizzen egy részfolyamatot továbblépés előtt, vagy az akár nyilvánossá is tehető, így potenciálisan akárki ellenőrré válhat. Az a jellemző, hogy egy adott kockázat sokféle módon csökkenthető, és akkár több módszer is alkalmazható egyszerre. Az ilyesmi nem túl nehéz vagy bonyolult. Ha körülnézünk, számos biztonsági eszközt látunk magunk körül, kezdve a háztartási gépektől, élelmiszerektől, a járműveken át az épületekig, építményekig. Ha valaki saját szakterületén belül szembesül egy nemkívánt kockázattal, jobbára maga is ki tud találni ellenintézkedést. A probléma nem az szokott lenni, hogy nincs ötletünk, hanem hogy melyik megoldás a költséghatékony.

Az ártalom csökkentése szintén nem egy bonyolult koncepció. A tartalék egy ősi és jól bevált általános módszer. Ha félő, hogy defektet kapunk, tartunk egy pótkereket a csomagtartóban. Ettől nem lesz kevesebb defekt, de ha lesz, nem állunk az út mellett órákat, segítségre várva. Ártalomcsökkentő módszer az elsősegélykészlet, mentőcsónak vagy biztonsági öv is. Valamint ide tartoznak a különböző biztosítások. Akárcsak a kockázatcsökkentő módszereknél, ezeknél is a gazdaságosság a fő probléma, ötletünk annyi van, mint a pelyva, lépten-nyomon találkozunk megvalósult megoldásokkal.

A kockázat (vagy ellentéte, a biztonság) a szabad piacon ugyanolyan adható-vehető cikk, mint az alma vagy a hajvágás. Még olyan vállalatok is vannak, amik kimondottan kockázat kezelésére alakultak, például a biztosítók. De lényegében minden gyártó vagy szolgáltató mintegy kiegészítésként biztonsággal is foglalkozik, hiszen a kockázatok részei a termék vagy szolgáltatás tulajdonságainak. Vehetek olcsó fúrógépet, de ezzel nem csak a rosszabb minőséget vállalom fel, hanem a gyakoribb meghibásodást is. A garancia is pénzbe kerül, nyilvánvaló, hogy egy szabad piacon ha ugyanazt a terméket garancia nélkül vásárolod meg, olcsóbban fogják adni. A piac tehát kínál egy sor kockázatkezelő szolgáltatást, amiből mindenki kedvére vásárolhat. Persze, ahogy az árupiacnál is jellemző, hogy nem találunk pont a kedvünkre való terméket, hanem abból kell választani, ami a polcon van, ugyanúgy a kockázati szinteket és konstrukciókat is a "katalógusból" kell kiválasztani. Ez már csak így megy.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a biztonság is és az érte fizetett pénz is szubjektív értéket képvisel. Van, aki jól viseli a kockázatot, van, aki akár nagy áron is el akarja kerülni. Ismert bölcsesség, hogy a biztosítás mindig többe kerül, mint a várható kárcsökkentés, hisz a biztosítónak is élni kell valamiből. Ez a kijelentés azonban lényegében ugyanaz, minthogy a vaníliafagyi vásárlása veszteséges, mivel többet kell fizessél, mint az előállítási költség, hiszen a fagyisnak is élni kell valamiből. Te azonban nem a fagylaltban található anyagért és munkadíjért fizetsz, hanem az élményért. Ráadásul nem is pénzzel fizetsz, hanem a pénz egyéb lehetséges felhasználásainak pszichés értékével, mivel azokról lemondtál. A biztosításnál nem a kifizetett kártérítés a szolgáltatás, hanem a biztonságérzet.

Az élet tanulás. A társadalom élete, a civilizáció is az. Időről időre ki fog derülni, hogy valamely kockázatot rosszul mértünk fel, és az nagyobb, mint sejtettük. A jelenlegi megoldás túl kevés biztonsági elemet tartalmaz az igényekhez képest, korrekcióra van szükség. A szabad piac különösen gyors és hatékony az ilyesmiben. Ha van egy igény, ami nincs kielégítve, azonnal ezernyi, milliónyi vállalkozó kezd ötletelni szerte a világon, hogyan lehetne abból üzletet csinálni. Nincs az a bizottság vagy szakértő, aki kreatívabb és eredményesebb lenne, mint az ötletelő vállalkozók serege.

És akkor történik valami tragédia. Az újságok napokon át tele vannak vele, mindenki arról beszél, mindeki azon töpreng, hogy történhetett ez meg, így nem maradhat, hogy lehetne az ilyen eseteket kizárni. Hamarosan előkerülnek az ötletek, szigorúbb szabályozás, súlyosabb büntetés kell. A hisztéria azonban sajnos csak még több kárt okoz. Nézzük, miért.

A gazdasági érdekből hozott biztonsági intézkedésnek az a lényege, hogy működik. Életre hívója a fizetőképes kereslet, a minőséget (a kockázat alacsony szintjét) a vevő folyamatosan “fogyasztja”, és annak megfelelően árazza be. A törvény által kikényszerített biztonsági intézkedés azonban senkinek sem kell, csak a közvéleménynek és a politikusoknak, ők azonban nem fizetnek érte. A vállalatnak az az érdeke, hogy a törvényt betű szerint betartsa olyan olcsón, ahogy csak tudja. Csak azt várjuk el, hogy ki legyen pipálval egy rublika, alá legyen írva egy jegyzőkönyv. Az egyáltalán nem probléma, ha nem működik. A működésképtelenség a politikusokat sem zavarja, amig nem nyilvánvaló, hiszen a lényeg nem a kockázatkerülés, hanem a népszerűségi pontok begyűjtése. Komolyan elhiszi bárki is, hogy a vörösiszapkatasztrófa óta az ellenőrzés rendszere annyira megjavult, hogy ilyesmi jellegű baleset többé nem fordulhat elő? Végül pedig az átlagembert sem zavarja, mivel a tényleges biztonságot a szabad piaci tényezők biztosítják, az állam által előírt színjáték csak addig számít, amig az eset a újságok címoldalán van. Így öljük hárman az egy igazat, miközben a mindenki csak veszít. Az állami szabályozás lassan megfojtja az egész gazdaságot, miközben valódi biztonságot egyáltalán nem vagy legalábbis nem hatékonyan állít elő.

Sőt, számos esetben állami intézkedés okozza a kockázatot, vagy akadályozza a piaci megoldást. Attól való félelmünkben, hogy stigmatizálódunk valamilyen betegség miatt, orvosaink kötelesek titokban tartani azokat a tényeket, amik bizony fontosak lehetnek bajok megelőzése érdekében. A munkáltató csak meghatározott okból rúghat ki, vagy utasíthat el munkavállalót, hiába súgja a józan esze, hogy óvakodjon az illetőtől. Elvesszük az emberektől az önvédelmi eszközöket, akik így birkákká, könnyű prédává válnak, csak a rendőrre számíthatnak, ha védelemre van szükségük. Az állam gyakran direkt megakadályozza, hogy a károkozó maga végezzen kármentést a pénztartalékai terhére (amely, mint láttuk, egy teljesen megszokott módja a kockázatkezelésnek). A politikus nem tűrheti, hogy a probléma nélküle oldódjon meg. Számos esetben a cégek felelősségét törvény korlátozza. Szabad piacon minden okozott kárért kártérítés lenne kérhető, senkit sem érdekel, hogy a cég csődbe megy‑e, sem az, hogy törvényesen járt‑e el.

Mi a valódi megoldás? Alapvetően három irányba kell gondolkodni minden tragédia után. Az első felvetendő kérdés az, hogy van‑e egyáltalán tennivaló. Mint fentebb vázoltuk, balestek mindig lesznek. Nagyon is elképzelhető, hogy elérkeztünk a kockázatnak arra a szintjére, amikor a technológia jelenlegi fejlettsége mellett nem tehetünk semmi többet. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy ennél nagyobb biztonságot majd csak unokáink fognak élvezni.

A második felvetendő kérdés az, hogy a kockázat okozója nem képes‑e a kárt sunyi módon ráverni valakire. Ha ugyanis a biztonsági intézkedéseket én spórolom meg, de a kockázatot valaki más viseli, hát tuti nem lesz semmiféle biztonság, vagy csak valami látszat. Fontos, hogy minden üzlet úgy működjön, hogy bármilyen okozott kár az okozóra hulljon vissza. Ez különösen problémás akkor, ha a potenciális kár olyan hatalmas, amit a cég teljes vagyonából sem lehet enyhíteni (például atomerőmű). Az ilyen esetekben meg kell követelni, hogy a cég korlátlan összegű biztosítást kössön tőkeerős biztosítónál, akár több biztosítóból álló szövetségnél. Csak így lehet meggyőződni arról, hogy a megfelelő biztonsági eljárások és berendezések valóban be lesznek építve.

A harmadik felvetendő kérdés pedig az, hogy akadályozza‑e az állam a biztonságos működést akármilyen túlszabályozással, akadékoskodással, bürokráciával, piactorzító intézkedésekkel. Erre a kérdésre a válasz jelenleg az, hogy igen, akadályozza, szinte mindegy, miről is legyen szó. Nem véletlenül sietnek a politikusok minden esetben nyilatkozni, és felelősöket firtatni vagy megnevezni. Muszáj vádolniuk valakit, mielőtt esetleg őket kezdenék vádolni.