Amikor a dolgok nem mennek túl jól, az emberek határozott tetteket várnak vezetőiktől. A következőkben azt próbálom kifejteni, miért vezetnek a határozott tettek egyre rosszabb helyzethez, ami aztán önerősítő folyamatként addig tart, amig végül fejünk kontaktusba kerül a fallal.

A Szovjetunió 1922-ben jött létre (noha '17 óta próbálkoztak már vele). Mises 1920-ban publikált egy elemzést (Die Wirtschaftsrechnung im sozialistischen Gemeinwesen, Gazdasági kalkuláció az államszocializmusban), amiben tételesen megmutatja, hogy a szocializmus elvileg sem működhet, mert a szűkös erőforrások szétosztásához szükség van a piacon képzett árra. Ha nincs ár, képtelenség optimalizálni a termelőeszközök felhasználását, hogy a lehető legtöbb szubjektív hasznot hozza a fogyasztóknak (azaz mindenkinek). Sajnos ennek ellenére a szocializmus nevű kísérletet végrehajtották, az eredmény százmilliós nagyságrendű meggyilkolt ember, elvesztegetett fél évszázad, és megnyomorított morál, amit nemzedékek munkájával lehet csak helyrehozni.

Mi a mises-i érvelés lényege? Korábban írtam róla, miként szabályozza az ár a termelést. A cikk itt található, de fussunk át rajta szupergyorsan most is. A fogyasztási javak árát a kereslet és a kínálat meghatározza. De mi határozza meg a termelőeszközök árát? Az, hogy felhasználásukkal milyen fogyasztási javakat lehet előállítani. De az is lehet, hogy egy termelőeszközzel más termelőeszközöket gyártunk, ebben az esetben a kalkuláció megy tovább, a második “réteg” árát az “első réteg” fogja meghatározni, azon keresztül pedig az, hogy az első “réteggel” milyen fogyasztási javakat lehet előállítani. A “rétegek” száma a gazdaság fejlettségével nő.

A szocializmus lényege a központi tervezés. A fogyasztási javak magántulajdonlását vagy engedélyezi a rendszer, vagy nem. A létező szocializmusban volt magántulajdon, az elképzelt (anti)utópiában nem feltétlenül lett volna. De a termelőeszközök minden esetben úgynevezett köztulajdonban vannak, ami a valóságban azt jelenti, hogy valamiféle Bölcs Bizottság dönt mindenről. De honnan tudja a Bölcs Bizottság, hogy mit kell tennie? Ha mondjuk van ezer fizikai munkásom, mit építtessek velük? Vaskohót vagy hidat? Ha vaskohót, azt hova? A vasércbánya mellé, a szénerőmű mellé, vagy a hengermű mellé? Hogyan hasonlítom össze a szállítási munkaigényt az adott helyen fennálló építési költségekkel? Hogyan hasonlítsam össze egymillió tonna vas értékét mondjuk hatmillió tonna búza értékével? Ha az ember csak bele akar gondolni, megfájdul a feje. A vasnak van többezer felhasználási módja. Ám sok közülük kiválatható más anyaggal is. A búza értékét még csak el tudom képzelni. De a vasból gépeket is csinálhatunk, amivel jövőre több búzát vethetünk és arathatunk. Megéri egy évig nélkülözni, cserébe több egy szebb jövőért? És melyik szebb jövőért? Melyik gép épüljön meg a vasból, ha azt választjuk?

És akkor még nem beszéltünk az újításokról. Ha valaki előáll egy új ötlettel, találmánnyal, ki fogja eldönteni, hogy az ér-e valamit, vagy nem? Ha Pista egyszercsak előáll azzal az ötlettel, hogy nem engedi ki a marháit a rétre, hanem ő megy ki kaszálni, és a marhákat az istállóban eteti, annak milyen következményei lesznek? Ötletek minden nap születnek, száz- és ezerszámra. A Bölcs Bizottságnak arra se lesz kapacitása, hogy egyáltalán átolvassa ezeket, nemhogy megtervezze a kipróbálásukat, majd folyamatos bevezetésüket.

A Bölcs Bizottság a létező szocializmusban egy zseniális megoldást választott, amivel valószínűleg nem vívta ki Mises elismerését, pedig tényleg nagyon ötletes. Folyamatosan szemmel tartották a nyugati országok árait és újításait, és egyszerűen lemásolták őket. Sajnos a szekér sose tudja megelőzni a lovat, így 70 év után a tragikus kísérletet szégyenszemre beszüntették. Ezt a szánalmas kudarctörténetet rengeteg közgazdász és politikus úgy adja elő, mint az örök dilemmát a hatékony központi tervezés és a szedett-vedett ezerfejű piac között. A piac legyen szabad, mert szeretjük a szabadságot, így az érvelés, de sokkal gyorsabban lehet haladni, ha van egy erős vezér, aki összefogja az erőfeszítéseket. A szemünk előtt roskadt össze ez a modell, önsúlya alatt, de úgy látszik, a tények nem zavarnak senkit, ha az előítéletre vagy egyszerű hiedelmekre is lehet hallgatni.

Minden alkalommal, amikor az állam egy Bölcs Bizottságot nevez ki, vagy illiberális államot épít, netán létrehozza a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ezekkel az intézkedésekkel kiveszi a kezdeményezést a szabad piac kezéből. Márpedig csak a szabad piac képes értelmes döntéseket hozni arról, hogy mi mennyit ér. Minden, ami a szabad piacot akadályozza, korlátozza, csak pusztuláshoz és szétkorhadáshoz vezet. Nem arról van tehát szó, hogy a kormány ügyetlen, egy burleszkfigurához hasonlatosan csetlik-botlik (bár a Fidesz kormány e téren is jól teljesít). A világ legjobb kormánya sem tud egy gazdaságot irányítani. A jó kormány az, amelyik nem is próbálja.