Az élet sokak számára nyomasztó lehet. A puszta fennmaradásért folyamatosan tenni kell. A biológiánk rákényszerít arra, hogy minden nap étel után nézzünk, hogy télre legyen szállásunk, betegség esetére félretett pénzünk, és törődjünk számos más napi nyűggel. Ha mindezt lehetővé akarjuk tenni, nap mint nap dolgoznunk kell, legyen az munkahelyen vagy otthon, irodában vagy bányában. Ha elengedjük magunkat, a dolgok nagyon gyorsan rosszra fordulnak. Ez a kényszer, a kiszállás lehetetlensége nyomasztó lehet azoknak, akik bizonytalanok a jövőjüket illetően, vagy idejük túlnyomó részét lélekölő robotolással kénytelenek eltölteni, rövidtávú előrelépés reménye nélkül.
Ráadásul az ember nem szabad megelégedjen azzal, amit már elért. A helyzeten javítani is kell, hogy a következő nemzedék majd jobban éljen, mint mi. A tudás és a termelőeszközök felhalmozása a történelem kezdete óta tart, és noha voltak bukkanók az úton, de mégis ennek köszönhetjük azt, hogy ma nem élünk úgy, ahogy eleink éltek, azaz sokkal sokkal rosszabbul. Ha azt akarjuk, hogy a folyamat ne álljon meg, többet kell tenni, mint fenntartani, amink van.
Az ember már csak olyan fajta, hogy a közérzete csak részben függ a körülményektől, részben pedig attól a gondolkodási kerettől, amin keresztül a világot megérti. Egy jó nézőpont, egy jó szellemi “koordináta rendszer” képes az embert egyenesbe hozni akkor is, ha az objektív körülmények nyomasztóak. Ugyanakkor egy rossz gondolkodási keret depresszióba dönt, mégha arra valódi ok nincs is. Az emberiség története során sokféle ilyen keretet talált ki, és a jó nézetrendszerek hozzásegítették a törzseket, népeket a fennmaradáshoz.