Minden uralomnak két támasza van, a legitimáció és az erőszak. A legitimáció tulajdonképpen az a narrativa, közfelfogás, amivel a társadalom a hatalom elfogadását indokolja. Mivel azonban az sosem fordul elő, hogy a narratívát mindenki maradéktalanul elhiggye, óhatatlanul lesznek lázadozók. Az ilyen embereknek a hatalom beveri a pofáját, vagy legalábbis ezzel fenyegeti meg őket. Tehát a legitimáció és az erőszak egymást kiegészítő eszközök.

A legitimáció előnye kézzelfogható. Ha az emberek nem is lázadoznak, nem is akarnak változtatni, mert elhiszik, hogy a dolog így van jól, akkor nem kell őket katonasággal kordában tartani, és nem kell őket olyan nagyon ellenőrizni. A legitimáció önmagát erősíti, mivel a látványos erőszak csökkenéséhez vezet, amit az alattvalók persze értékelnek. Minden uralmi rendszer a legitimáció mértékét igyekszik maximalizálni, a szükséges erőszakot pedig ezzel minimalizálni.

Az uralom evolúciója a narratívák evolúciója. Ha egy uralkodó (réteg) ki tud találni hihetőbb narratívát, vagy jobb munkát végez annak propagálásával, stabilabb és/vagy olcsóbban fenntartható uralmat építhet ki. Az ilyen uralmak általában nagyobb hatalomhoz, ennek következtében pedig terjeszkedő, térítő szándékokhoz vezetnek. A jobb narratívák és jobb indoktrinációs módszerek előbb-utóbb kiszorítják a gyengébbeket. Ennek módja lehet az, hogy az uralkodó marad, de adoptálja a sikeres módszereket. Ám lehet az is, hogy a tohonya öreg uralkodót egy modern gondolkodású trónkövetelő vagy hódító váltja le. A kettő lényegében azonos, hiszen nem az uralkodó személye a fontos, hanem az uralom maga. A politikatörténelem (szemben mondjuk a gazdaságtörténettel) tulajdonképpen nem más, mint ezen narrativák története.

Vegyünk egy történelmi példát. A monoteizmus megjelenése lehetővé tette, hogy állam és vallás összefonódjon. Politeizmusban vagy animizmusban mindenki sokféle istenhez, szellemhez imádkozik, akiknek mind megvan a maga személyisége, célja és szeszélye. Hiába hivatkozna egy uralkodó arra, hogy őt a fák istene, vagy a szerencse istene támogatja vagy választotta ki. Ez a helyzet kiemeli őt az átlagemberek köréből, de lehetnek más isteneknek is kiválasztottjai, akik éppen úgy jogot formálhatnának a trónra. A monoteizmus azonban kiiktatja a konkurenciaharcot, és univerzális isteni felhatalmazást ad a mindenkori despotának.

Az eddigi legsikeresebb uralmi narratíva az, amiben élünk itt, a nyugati világban. Ennek alapvetően két eleme van: az egyik a demokrácia, a másik az ideológiai megosztás. A modern nyugati uralkodók tagadják az uralom puszta létét is, magukat közszolgának hívják, hivatkozva a tényre, hogy gyakorlatilag nulla költséggel, egyetlen szavazattal, le lehet őket váltani. Ezzel a szükséges erőszak mértéke soha nem látott mélységbe zuhant, a büntetések ritkák és enyhék, az erőszakszervezetek jellemzően inaktívak és békések, a rendszerrel való nyílt szembenállás megtűrt. A narratíva másik elemét a mesterséges ideológiai tengelyek adják. Ezek a tengelyek úgy fekszenek, hogy egy esetleges elmozdulás nem befolyásolja lényegesen az uralom helyzetét. Progresszív vagy egykulcsos adó, keresztény-barát vagy szekuláris állam, kicsit több vagy kevesebb adó, kissé modernizált vagy maradibb (de ugyanúgy kötelező) oktatási rendszer, aktív vagy passzív külpolitika, keleti vagy nyugati irányultság, ilyen és hasonló irányok, amikben a választónak beavatkozási lehetősége van. Egyik irányú elmozdulás sem vonja kétségbe a mindenkori politikai garnitúra azon jogát, hogy az életünkbe minden morális alap nélkül beavatkozzon.

Van egy érdekes következménye a demokratikus-megosztó narratívának, de ez valóban inkább csak érdekesség, mintsem lényeges elem. A demokratikus uralmi rendszerben a tényleges uralkodó nem folyamatosan uralkodik, hanem “részidőben”. Óhatatlan, és a rendszer betervezett viselkedése, hogy a uralkodó személy vagy párt időnként változik. A kormányzó párt kisebbségbe kerül, az addigi ellenzék pedig többségbe. Ez azonban nem változtat a lényegen. A politikusok nyilván örülnének, ha ez nem így volna, de nem tehetnek semmit. A demokratikus narratíva annyira erős, hogy nem versenyezhet vele semmilyen más létező autoriter rendszer. Nekik tehát tudomásul kell venni, hogy a koncon osztozni kell. A mi szempontunkból pedig, mint már mondtam, teljesen mindegy az uralkodó tényleges személye. Csak az számít, amit csinál.

A demokrácia tehát egy álomvilág, egy hamis világképből fakadó téves viselkedésforma. A kiút pedig nem forradalom vagy politikai győzelem, hanem a hamis narratíva tévedéseinek és manipulációinak szisztematikus feltárása.