Mi lenne a bevándorolók sorsa egy szabad világban? Ebben az írásban azt fogom áttekinteni, hogy mi a morális/jogi megközelítése a migrációnak általában, majd reagálok pár gyakran felmerülő aggodalomra.

Elsőként érdemes pontosítani, hogy egy szabad világban a vándorlás nem országok között történik, mivel országok várhatóan nem lennének. Az országok nem mások, mint csúcsmaffiák (azaz államok) vadászterületei, és a csúcsmaffiákkal együtt fognak megszűnni (remélhetőleg). A migráció nem egyéb, mint emberek elköltözése egyik helyről a másikra, azzal a céllal, hogy ott éljenek. Jellemzően viszonylag kis surlódással szokott járni a helyi migráció, amikor egy faluból a közeli városba, vagy egyes városrészek között történik a mozgás. Nagyobb gondokat okozhat távoli vidékek közötti migráció. Az igazi tényező a kultúrális különbség. Más vallású, más környezetben szocializálódott, más gazdasági fejlettségi szinthez szokott emberekkel nehezebb szót érteni.

A migráció etikája végtelenül egyszerű, és az ön-tulajdonolás és az erőszakmentesség elvéből közvetlenül levezethető. Mindenki eldöntheti, hogy a saját ingatlanára kit enged be, és senki más ebbe nem szólhat bele. Tehát ha egy repülőtársaság elad nekem egy jegyet Londonba, akkor máris ott állhatok, teljes joggal, a Heathrow betonján. Ha a vasúttársaság vagy egy taxi szóba áll velem, akkor máris London belvárosában vagyok. Ha tudok bérelni vagy venni egy lakást, máris “tartózkodási engedélyem” van, mégpedig addig, amig a használati jogom tart. Ha valaki hajlandó engem szállítani, vagy autót eladni nekem, amit aztán az utak tulajdonos(ai) engednek nekem vezetni (akár vizsga, vagy kötelező biztosítás megkötése után), akkor a közlekedésem is meg van oldva. Végül pedig ha valaki felvesz engem melózni, azzal megoldottam a hosszú távú letelepedésemet. Ehhez semmiféle engedélyt kérni nem kell, hacsak valamely lépcsőben a tulajdonos nem követeli meg.

A dolog persze a gyakorlatban pont attól nehezedik meg, hogy a tulajdonos valószínűleg megkövetel egy sor dolgot. Például egy bolt, egy park, egy utca, egy lakónegyed előírhat egy sor szabályt vagy követelményt, ami be nem tartása esetén oda én be se mehetek, illetve később is kirúghatnak. Ilyen követelmény lehet például, hogy felelősségbiztosítást kell kötnöm, vagy hatalmas összeget kell letétbe helyeznem. Alávethetnek orvosi ellenőrzéseknek. Extrém esetben akár azt is elvárhatják, hogy az első időben jeladóval a csuklómon menjek mindenhova, vagy minden esetben legyen velem kísérő. Lehet, hogy nappal mozoghatok, de éjjel nem. Az ilyen szabályok helyről helyre változnak, lehet, hogy a parkban mozoghatok, de a moziba nem engednek be. Teljesen rá van bízva a tulajdonosra, vagy az az által megbízott képviselőre.

Természetesen ahhoz sem kell semmiféle indoklás, hogy ne engedjenek be. Ha ez történik, semmilyen jogom nem sérült. Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljak egyezségre jutni, tárgyalni. Ha pedig nem sikerül, beletörődöm.

Nem okoz-e problémát, ha túl sok bevándorló érkezik egy területre, főleg ha egy bizonyos kultúrából? De, kétségkívül okozhat, mivel az élet már csak ilyen, vannak benne problémák. A kérdés azonban az, hogy van-e okunk miatt különösebben aggodalmaskodni. Vegyünk sorra pár tipikus érvet.

A helyi kultúra elidegenszerűsödik

A kultúra nem érték önmagában. A magyar kultúra semmivel nem különb, mint mondjuk a szlovák vagy a jordán. Az, hogy Magyarországon magyar kultúra van, nos, eléggé magától értetődőnek tűnik, nem? Hiszen akármilyen is az, azt hívjuk magyarnak. Ha ennek részévé válik a sztrapacska, az amerikai film, a közelkeleti édesség, az attól még magyar kultúra marad. Még pontosabban kultúra marad, amit egyesek magukénak tudnak, mások nem, és ebben semmilyen öröm vagy bánat nincsen. Az egy természetes jelenség, hogy a kultúra változik, a különböző kultúrák keverednek és egymásra hatnak. Ettől csak jobb lesz mindenkinek. Extrém esetben egy másik kultúra annyival jobb, hogy az emberek eldobják a sajátjukat, és áttérnek amarra. De ha ez történik, akkor mi is a baj pontosan? Mi okunk volna ragaszkodni valamihez, ami rosszabb? A felvetés természetesen elméleti, nehéz a valóságban elképzelni ilyen totális minőségi dominanciát. Ha valamire hajlama van az embereknek, akkor az inkább az, hogy ragaszkodnak a kultúrájukhoz akkor is, ha pontosan látják, hogy azt kevésbé élvezik.

Magyarország a magyaroké

Ez a kvázitulajdonjogi érvelés ezer sebből vérzik. Először is amennyire én emlékszem, alig több, mint ezer éve érkeztünk ide. De most hagyjuk, hogy ki ölt meg kit. Ha elfogadjuk a tulajdonjogot a mai állapotában, Magyarország akkor sem a magyaroké, hanem minden egyes darab föld azé, akié. Az én házam például az enyém, és ha el akarom adni egy japánnak, akkor eladom, mert ahhoz van kedvem, és senkinek semmi beleszólása nincsen. Lehet, hogy statisztikailag Magyarország ingatlanjai főleg magyar kézben vannak, de ez pont addig lesz így, amig el nem adják, és el nem költöznek Goára, ha ahhoz van kedvük. A sugallott kollektivista nézet, miszerint létezik egy "Magyar" nevű biomassza ami egyszerre lép, egy hatvanezer éves és mára teljesen elavult törzsi felfogás zombiként fennmaradt változata. Ideje lenne meghaladni.

Nyelvi nehézségek

Nyilván nem az aggasztja a polgártársakat, hogy a betelepülők nem értik a magyart. Az legyen az ő bajuk. A polgártársak azon aggódnak, hogy ha sok lesz a szíriai egy környéken, akkor a helyi boltba arabul tudó embereket fognak felvenni eladónak, a többiek meg (a jó magyar polgártársak) hoppon maradnak. És ebben nem is tévednek. Azonban figyeljük meg az érvelés rejtett ucsmányságát. Szóval az volna az álláspont, hogy ha egy bizonyos folyamat elértékteleníti az én tudásomat, és felértékeli valaki más tudását, akkor nem az van, hogy keresek más állást, tanulok más szakmát, nyelvet, elfogadok kevesebb fizetést, stb. Nem. Hanem inkább legyen az, hogy beverem a pofáját annak, aki a változást előidézte. Egyszerűen megakadályozom erővel, mert nekem úgy jó. Mert valahogy az én érdekem fontosabb, mint másé, pusztán azért, mert meg tudok győzni elég sok embert, hogy együtt félemlítsünk meg olyanokat, akik senkinek sem ártottak, ugyanolyan apák, anyák és gyerekek, mint mi. Kiváló terv, gratulálok!

Helybéliek kiszorítása a munkahelyekről.

Adam Smith 1776-ban megírta hogyan működik a munkamegosztás. Ezt az információt azóta sem sikerült a köztudatba átültetni. A munka nem olyan, mint egy torta: ha én többet veszek, akkor valaki nem kap. Munkából speciel végtelenül sok van, és pont ez a legnagyobb baj vele. Soha nem leszünk elegen, hogy mindet elvégezzük. Ha tehát jön még egy kéz, az nem baj, hanem örömhír, mert annyival több dolog lesz elvégezve. Nem ez a helyzet persze, ha az állam mindenféle szabályokkal megfojtja a munkaerőpiacot illetve a magát a gazdaságot. Akkor nagyon is lehetséges, hogy az új munkákat nem tudjuk elkezdeni, mert a tőkét elrabolta és elpazarolta a kormány, mert törvény direktben tiltja meg az együttműködés bizonyos formáit, mert nem merünk belefogni félvén a kormányzati kapkodástól, trafiktörvényektől, összevissza változó adóktól, és így tovább. A probléma megoldása értelemszerűen nem a migráció visszaszorítása.

Szociális ellátórendszer túlterhelése

Érdekes módon sosem félünk attól, hogy a bevándorlók túlterhelik majd a mobiltelefonhálózatot, vagy nem lesz elég kenyér a boltban. Persze nem is annyira érdekes, hiszen pontosan tudjuk, hogy ilyen veszélyek nem fenyegetnek: a szolgáltatók éppenhogy örülnek a megnövekedett forgalomnak, és a szükséges többletkapacitást gyorsan megteremtik. Miben különbözik a szociális ellátórendszer? Két fontos aspektusból. Az egyik az, hogy nálunk a szociális ellátás az állam feladata, amely egyszerűen képtelen alkalmazkodni bármihez is, tohonya és esetlen. Hogy egy új kórház épüljön, kell vagy két választás, számtalan tényfeltáró riportműsor, katasztrófaközeli helyzet, és egy miniszter rokonának beázott kórterembe való elhelyezése. A másik az, hogy nem kell érte fizetni, hanem rászorultsági alapon osztják az adó formájában besöpört vagyonokból. Így aztán nagyon is a mi ügyünk lesz, hogy mennyit jár orvoshoz vagy milyen segélyt kap egy munkanélküli vagy pár filléren tengődő, és így adót nem fizető körüllakó. A megoldás itt sem migráció visszaszorítása, hanem az ellátórendszerek szabaddá, önkéntessé tétele, magyarul az állam kivonulása a területről.

Túlnépesedés

Budapest lakossága 1900-ban egymillió alatt volt. 1940-re jócskán meghaladta a másfél-milliót, hogy aztán hamarosan a mai kétmilló körülire hízzon. Mi okunk van azt hinni, hogy ha tovább nő három, öt vagy huszonöt millóra, akkor valami szörnyű dolog fog történni? A valóság éppen az ellenkezője. Minél nagyobb a populáció, annál nagyobb fokú munkamegosztás jöhet létre, amitől a termékek és szolgáltatások minősége javul, áruk csökken. Sőt, új szolgáltatások jelennek meg, amik kisebb közösségben elképzelhetetlenek voltak. Valahogy mindig beleesünk abba a hibába, hogy a kellős közepén egy többezer éve tartó folyamatnak bepánikolunk a következő apró lépéstől.

Bűnözés

Késsel és/vagy AK-val felvegyverkezett bűnbandák fognak randalírozni az utcákon, autókat és boltokat gyújtva fel, ahogy erre sok példát láttunk bevándorlóktól sújtotta francia vagy amerikai városokban. Nem kétséges, ha a törvényhozó gondos volt, és megakadályozta a bevándorlók munkához jutását, segélyekkel kinevelte azt a nemzedéket, amelynek éppen mindig akad alkoholra és drogra való, de soha nem jut remény arra, hogy értelmes életet éljen, a saját lábán álljon, és legyen miért küzdenie, nos igen, akkor jön a horda, és nem fél semmitől. Ám ha a bevándorló munkát talál, üzletet nyit, kereskedik, iskolába jár, gyarapodik, akkor pontosan azt fogja tenni, mint minden más ember: keresi az együttműködés lehetőségeit a többiekkel. Semmi oka nincsen mást tenni. Ám ha mégis akad egy nép, amely zsigerileg képtelen munkából megélni, miből gondoljuk, hogy annak tagjait nagy számban engednék letelepedni azok, akiktől ez függ? Egy társasház tulajdonosa, egy út üzemeltetője, egy szupermarket nem fog veszélyes embereket a területére engedni. A probléma ott és akkor lesz megoldva, ahol és amikor keletkezik, nem pedig teljesen alaptalanul minden bevándorlóra általánosítva.