A jogállam legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a demokrácia, halljuk egyre gyakrabban az utóbbi kurdarcán merengő értelmiségtől. Pedig a jogállam éppen olyan mítosz, mint az esőtánc, az istencsászárok vagy éppen maga a demokrácia.

A jogállam koncepciója egyszerű: a törvényt be kell tartani közembernek és miniszternek egyaránt. Az uralkodó réteg csak arra kap felhatalmazást, hogy a szabályokat rögzítse, majd a szabályok döntik el, hogy mit szabad és mit nem. Könnyű lenne ezt az ötletet elintézni azzal, hogy a jog nem tud uralkodni, mivel nincs sem akarata, sem tudata, a jog egy fogalom, a tudatunkban létezik. Uralkodni, irányítani csak emberek tudnak, koncepciók nem. De legyünk most konstruktívabbak, és javítsuk meg az állítást egy kicsit pontosabbra, majd cáfoljuk meg úgy is.

A jogállam pontosabban mondva kétlépcsős uralkodás. Az uralkodó egymástól független két lépcsőben írányít, egyfelől absztrakt törvényeket alkot, amik mindenkire vonatkoznak, másfelől ezen törvényt betartatja, alkalmazza. Az előnyök pedig: csökken az önkény, csökken az önérdekérvényesítés, nő a megfontoltság, átgondoltság, kiszámíthatóság, mivel ugye nem lehet eseti döntéseket hozni. A miniszter nem adhat támogatást a kedvenc kocsmárosának, mert vagy minden kocsmárosnak ad, vagy egyiknek se.

Amit azonban észre kell venni, hogy a jogállam nem ad hozzá semmit a demokráciához, és nem is vesz el belőle. Nem változtatja meg azt, hogy hova tart egy demokratikus társadalom. Esetleg lassíthatja a változást (konkrétan a széthullást). Nézzük meg miért. Amennyiben a törvény és a népszerű vélemény között nincs ellentmondás, az értelmiség szabadon ünnepelheti a jogállamot. Mi történik azonban ha ellentmondás van? Az uralkodó (elnök, országgyűlés) ragaszkodhat a törvényhez, megváltoztathatja azt, vagy pedig egyszerűen nem tartja be.

Mi akadálya van személyre szabott törvényt hozni? Legyen az tényleg személyre szabott, vagy csak egy szűk csoportra. Mondjuk például külföldiek földbirtoklása, törvénybe beépített miniszteri felmentés lehetősége, vagy alig leplezett testreszabás, melynek eredményeképpen egyetlen cég fizet adót. Az ilyen turpisságok ellen semmi más nem véd, mint az emberek esetleges felháborodása, és a következő esedékes választásokon a többség elvesztésének kockázata. Tehát az ellensúly ugyanaz, mint ami egy jogállam-mentes demokráciában lenne. Ha az emberek egyetértenek az intézkedéssel, teljesen mindegy, ha az amúgy súlyosan sérti a jogállam elvét, a kormány bátran meglépheti. Ki fog felszólalni, ha a kormány a népet védi a szívtelen gaztevőktől?

Hasonlóan feltehető a kérdés, hogy mi akadálya van egyszerűen nem betartani a törvényt? A válasz is ugyanaz: ha ezt felháborodás vagy a választók elpártolása követi, akkor van akadálya. Ellenkező esetben viszont nincs. A kormányzat akármilyen messzire elmehet, bíróságokat befolyásolhat, karhatalommal vagy jogkörrel nem rendelkező hivatalokkal sújthat le. Amennyiben a cél elfogadott, ennek nem lesz semmilyen következménye. Képzeljük csak el azt, ha egy pedofil hálózatot (terroristákat, nemzetellenes összeesküvést) semmisít meg az aktuális hatalom vasököllel. Ki fog felszólalni a védelmükben? És ha a kormányzó párt elhiteti az emberekkel, hogy egyes szervezetek külföld által fizetett ügynökök, akik idegen érdekekért, ellenünk dolgoznak?

Mi történik, ha a hatalom ragaszkodik a törvényhez? Nos, megint csak ugyanaz: ha az emberek ezzel egyetértenek, minden rendben. Ám ha nem értenek egyet, hiába felel az meg a jogállam elveinek, a hatalom legitimációt veszít, és a következő választásokon bajban lehet. Tehát még csak az sem igaz, hogy csak a gerinctelen vezetők jelentenek veszélyt a jogállamra, míg az erkölcsös, felnőtt gondolkodású vezetőkkel minden rendben van. A vezetés mindenképpen reagál a népakaratra (értsd: uralkodó mémekre), vagy úgy, hogy alkalmazkodik hozzá, vagy úgy, hogy átadja a helyét más személyeknek.

Látható tehát, hogy a jogállam éppen azokban a helyzetekben ad védelmet az önkény ellen, amikor a demokrácia önmagában is elegendő lett volna, és éppen azokban a helyzetekben erőtlen, amikor szembekerül populáris véleménnyel. Így vagy úgy, demokráciában mindig a populáris vélemény győzedelmeskedik.

Végső szalmaszálként az az érvünk marad, hogy a jogállam az embereknek fontos, és ezért az annak megfelelő intézkedések populárisabbak, az azzal ellentmóndók kevésbé populárisak lesznek, függetlenül a konkrét döntéstől. Ez a hatás valóban létezik, és egy számottevő stabilizáló erő tradícionális demokráciákban. Az ereje azonban pusztán abból fakad, hogy hiszünk benne, mivel amint láttuk, valódi ereje nincs. A jogállam egy uralmi narratíva, mítosz. A mítosz azonban olyan dolog, ami idővel megkopik, ha nincs mögötte meggyőződés és morális tartás. Ha viszont az megvan, jogállamra nincs is szükség.