Az adócsökkentés olyan a választási kampányban mint a refrén a popslágerekben. Jól megjegyezhető, a többi szöveghez nem sok köze van, értelme is ritkán, de jól hangzik, sokszor ismételgetik, ezért aztán mindenki szereti. A tipikus adócsökkentési ígérethez jellemzően szorosan hozzátartozik egy magyarázkodó klauzula, amiben mindenki biztosítva van, hogy a csökkentés fedezete nem az ő jól megérdemelt jussa lesz, hanem a hatékonyság növelése, állami hivatalok áramvonalasítása, felesleges programok megszüntetése és más effélék. Ez az egész adócsökkentési mizéria az utolsó szóig aljas hazudozás, és ma azt fogjuk megnézni, hogy miért.

Az ok pedig az, hogy az adó nem érdekes. Az állami beavatkozás az érdekes. Egy szabad világban az emberek a saját sorsukról döntenek. Az állam különböző módszerekkel elveszi az emberektől ezt a szabadságot, és helyettük dönt. Hogy milyen döntéseket vesz el az állam, és persze hogy összességében mennyit, ez az egyetlen mércéje annak, hogy mennyiben éljük a saját életünket, és mennyiben vagyunk az állam tulajdona, ha úgy tetszik, rabszolgája.

Az részletkérdés, hogy mi a kényszer technikája. De csak hogy tisztán lássunk, vegyük végig, hogy milyen eszközei vannak az államnak az uralkodásra. Az állami beavatkozásnak két fő fajtája van: a szabályozás és az állami kiadás. A szabályozás azt jelenti, hogy az állam nem jelenik meg közvetlenül, mint szereplő, hanem előírja, hogy gazdaság szereplői (azaz általában mindenki) mit kell vagy mit nem szabad megtegyenek. Magyarán döntéseket hoz helyettünk arról, hogy hogyan viselkedhetünk egymással szemben. Az állami kiadás ezzel szemben az a folyamat, amikor az állam a piacról szolgáltatást vagy terméket vásárol. Ebben az esetben látszólag nincs kényszer, de a dolgok mélyére ásva láthatóvá válik, hogy az állam itt sem létezhet erőszak alkalmazása nélkül. Ez az erőszak azonban nem a költés során történik, így nem nyilvánvaló az összefüggés.

Az állami kiadás csak abban az esetben működik, ha az állam képes valamit ajánlani a vásárolt áru vagy szolgáltatás ellenében. Egy modern gazdaságban jellemzően pénz lesz a fizetőeszköz. Az állami kiadást további három alcsoportra bonthatjuk, aszerint, hogy a fedezetül szolgáló pénz honnan származik. A legegyszerűbb és jellemzően legnagyobb tétel az adó. Az adó javarészt világos beszéd, különböző mondvacsinált alkalmakkor az emberektől a náluk levő pénzösszeg egy része elvétetik, és a kincstárba vándorol. Az elvétel maga erőszakos, ám ezt követően a további tranzakciók önkéntesek, a szabad piac szállítja le az állam számára a kívánt erőforrást, aki pedig valami díjat vagy ingyenes szolgáltatást kap, az pláne örül. Az adónak egyetlen hátránya az, hogy a napnál is világosabb, és bár vannak technikák az elrejtésére, a legtöbb ember nagyon is tisztában van azzal, hogy mit veszít.

Az állam hitelt vehet fel, szintén önkéntes piaci szereplőktől. A folyamat látszólag teljesen békés és kényszermentes. Ám nem szabad elfelejteni, hogy az állam nem profittermelő üzem, ennélfogva a kamat fizetését csak sarcolásból képes teljesíteni. A hitelezők a jövőbeni sarcolás ígéretére hiteleznek, és csak akkor, ha az ígéret hihető. A hitelfelvétel tehát nem szünteti meg, csak időben kitolja a kifosztás tényét, miközben mértékét még súlyosbítja is.

A legaljasabb pénzforrás azonban kétségtelenül az infláció. Az infláció során az állam különféle bonyolult, ámde pofátlanul átlátszó machinációkkal új pénzt állít elő, amit szabadon elkölthet. Látszólag senkit nem ér kár, hiszen senkitől nem vettek el semmit. De aki már játszott valaha bármilyen társasjátékot, valószínűleg egyetért azzal, hogy ha valaki új pénzt húz elő az ingujjából, az bizony csalás. Pénzt ugyan nem loptak, de elhappolják előlem a legjobb falatokat, amikre régóta spórolok, úgy, hogy nekik nem kellett spórolni, csak egy számítógépben írtak át pár számot. Az erőszak pedig abban van, hogy ennek ellenére az ilyen pénzt kötelező, vagy legalábbis nagyon ajánlott elfogadni. Csalóval nem játszunk, kivéve ha az az állam, mert akkor muszáj.

Könnyű látni, hogy egy állam hosszú távon berendezkedhet vegytiszta adó alapú gazdálkodásra. Hovatovább, ha már muszáj államnak lennie, ez lenne a legtisztességesebb játszma. A számlát mindenki megkapja, azután többé nem kell pöffeszkedő politikusokkal foglalkoznia, ha nem akar. Az érdekesség kedvéért nézzünk meg két másik vegytiszta államfajtát, melyek a valóságban nem léteznek, de gondolatkísérlet formájában annál inkább.

Az első hipotetikus államunk a szabályozó állam. Az ilyen államnak egyáltalán nincs kiadása, sem bevétele, hanem minden feladatát delegálja. Utat például nem úgy épít, hogy építő cégeket bérel fel pénzért. Utat úgy épít, hogy utasítja az embereket, hogy jelentkezzenek munkára, cégeket, hogy szállítsanak anyagot, megint másokat, hogy szállítsanak ruhát, vagy adjanak áramot. Ha valaki ellenkezik, az állam utasít másokat, hogy lőfegyverrel jelenjenek meg, és tegyenek rendet, természetesen ismét gondoskodva arról, hogy megint mások ételt biztosítsanak és szállítsák őket. Még nyugdíjrendszert is meg lehet valósítani ilyen módon, csak utasítani kell fiatalokat, hogy tartsák el az időseket. Könnyen látható, hogy a szabályozó állam teljesen azonos funkciókat képes ellátni, mint az adószedő állam. Ugyanolyan mértékben avatkozik be, ugyanúgy csökkenti a szabadságot, holott az adó mértéke nulla. A fő baj ezzel a modellel az, hogy a legtöbb ember nem venné jó néven, ha nyíltan parancsolgatnának neki. Az uralkodás ténye túl nyilvánvaló.

A második hipotetikus állam az infláló állam. Ebben a finanszírozási módban az állam egyetlen kényszert alkalmaz: a saját maga által kreált pénzt ráerőlteti a társadalomra. Ha ez megvan, az állam bármikor új pénzt gyárthat, és azzal fizetheti alkalmazottait, megjelenhet a piacon vevőként, de akár osztogathat is. A számlát persze, mivel ingyen ebéd nincsen, továbbra is az átlagos járókelők fizetik meg azzal, hogy a pénzinfláció idővel árinflációt okoz, tehát minden drágább lesz. Az infláló állam lehetőségei általában korlátozottak. Az emberek hamar észreveszik, hogy a pénz nem jó befektetés, és érdemes tőle mihamarabb szabadulni. Hogy aztán erre milyen módszereik vannak, az sokmindentől függ, de a történelem azt sugallja, hogy ha van egy csomó együttműködni akaró ember, azok megtalálják annak módját. A feketegazdaság virágzásnak indul, előbb barter formájában, de hamarosan valamilyen alternatív pénz is megjelenik. Gyakori érv, hogy a modern világban állam nélkül nincs pénz. A valóság az, hogy az állam aktívan igyekszik a gyomként kinövő pénzformákat idejekorán kiirtani, nehogy az állami pénz alternatívájává nőhessenek. Ehhez azonban az állami pénzt többé-kevésbé jó egészségben kell megtartani, mert különben nincs az a hadsereg, nincs az a besúgó hálózat, nincs az a vaskéz, ami kirablás rendes menetét fenntartja, ha nagy tömegek ébrednek rá, mi a stájsz.

Létezhetne egy harmadik hipotetikus államféle is, a kölcsönvevő állam. Ez a formáció létezhet is, de csak rendkívül rövid ideig. Az állam nem tudhatja tartósan és hihetően képviselni azt az álláspontot, hogy a jövőben képes lesz jelentős adót kipréselni, ám jelenleg nem. Az ilyesmi csak ideig óráig állhat fenn. A másik lehetőség az, hogy a hitelezőknek nincs igazán szabad választása, nyomatékosan fel vannak kérve a hitelezésre. Ez azonban csak az adó eufemisztikus átnevezése lenne, és ismét csak aligha lehet vele tartósan átverni bárkit is.

A valódi államok nem vegytiszán alkalmazzák a vezérlés eme módozatait, hanem afféle portfólióban. Annyi adót szednek, amennyit tudnak, annyi hitelt vesznek fel, amennyit kapnak, annyi pénzt nyomtatnak, amennyit a piac hajlandó lenyelni, és annyi mindent szabályoznak, amennyit nagy balhé nélkül meg lehet úszni. Hogy mikor mi az optimális megoszlás, az többek között kultúra- és történelemfüggő, de sokban függ az agyakért folytatott ideológiai harc aktuális széljárásától is. Ki gondolta volna száz évvel ezelőtt, hogy 50% körüli adót zokszó nélkül fizet ki még olyan ember is, aki magát alapvetően szegénynek tartja? Az adózás láthatóan jól működik. Ehhez képest a kölcsönvevéshez brókereket kell meggyőzni, nem csoda, ha jóval kevésbé domináns forma. Az infláció elfogadtatására nagy sok erőfeszítés történt az elmúlt évszázadban, de egyelőre nem sikerült pár százaléknál feljebb menni. A szabályozás sokrétű és bonyolult jelenség, a lassú víz partot mos elvén azonban megállíthatatlanul növekedni látszik, és egyértelmű siker a parazitizmus történetében.

Láttuk tehát, hogy végigkövetni a különböző állami praktikák hatásait nem egyszerű, pláne nem kézenfekvő. Ám azt is láttuk, hogy jobban megértjük a helyzetet, ha arra fókuszálunk, hogy mennyi döntést vesz el az állam, nem pedig arra, hogy hogyan tesz szert bevételre, ha egyáltalán. Végezzünk most olyan gondolatkísérletet, amiben az állami bevétel megjelenik, de a beavatkozási oldal hiányzik, azaz az állam nem fordítja a rendelkezésre álló erőforrásokat arra, hogy beavatkozzon a társadalom folyamataiba. Az ilyen államnak persze nincsen értelme, de most nem az a lényeg, hogy értelme legyen, hanem hogy a szabadság és az állami költségvetés összefüggéseit vizsgáljuk.

Az ilyen állam tehát nem szabályoz, hiszen az beavatkozás lenne. Az ilyen állam inflál, hitelt vesz fel és adóztat is, ámde a bevételét nem költi semmire. Az csak felhalmozódik az államkincstárban, azaz egy számítógépben egy virtuális számlán, de sose megy onnan sehova. Egy ilyen társadalomban minden feladatot a piac lát el. Mivel az állam nem épít utat, nem üzemeltet kórházat, nincsenek rendőrei, iskolái és földnyilvántartása sem, így minden szolgáltatást, minden társadalmi funkciót vállalkozásoknak vagy magánszemélyeknek kell megvalósítani. Lévén szabályozás sincs, ebben teljes szabadságot élveznek. Amikor az állam inflál, teljesen haszontalanul növeli a saját számláját, ennek semmire nincs kihatása. Hitelt lényegében nem tud felvenni, mert senki nem lesz hülye adni neki, tekintve, hogy nem tud kamatot fizetni (mivel az kiadásnak számítana, így a modellünkben nem megengedett). Az adózás az egyetlen, amivel az állampolgárok találkozni fognak. De mivel a pénz eltűnik az államkassza bendőjében örökre, a forgó pénz mennyisége lecsökken, defláció keletkezik, amitől az árak lecsökkennek. Így tehát az adózást a polgár sokkal kevésbé bánja, bár a mesterségesen gerjesztett defláció sem ártalmatlan, de ha a mértéke stabil, arra fel lehet készülni, alkalmazkodni lehet hozzá. Egy ilyen szisztéma tehát majdnem teljesen megfelel a szabad piacnak.

Láttunk tehát olyan modellt, amiben egyáltalán nem volt adó, mégis volt állami uralom, és láttunk olyat, amiben volt adó, de nem volt állami uralom. A konklúzió tehát egyértelműen az, hogy az adóról szövegelni nem más, mint meleg levegő. Tökéletesen mindegy, hogy mennyi az adó. Csak az számít, hogy mennyi az állami önkény, parancsolgatás, társadalom-mérnökösködés és bürokrácia. Ha egy politikus adócsökkentésről beszél, valószínűleg hazudik. Aki komolyan gondolja a klasszikus liberalizmust, az az állam szerepének csökkentéséről beszél.