Az államadósság tulajdonképpen egy nagyon egyszerű koncepció: az állam úgy akar költeni, hogy a pénzt nem akarja adó formájában beszedni, ezért kölcsön kér valakitől. A kölcsönt persze nem ingyen kapja, hanem kamatért cserébe. Hangsúlyozandó, hogy az állam ebben a kontextusban (és amúgy általában is) az állam szerveit jelenti, úgy is mint parlament, kormány, minisztériumok, rendőrség, stb. Az állam nem az ország, és nem is az ország lakóinak összessége.

Formailag az állam hitelfelvétele néha nagyon másként néz ki, mint ahogy mi, egyszerű járókelők csináljuk. Az állam jellemzően fix lejáratú kötvényt bocsát ki, amit nagybefektetőknek elárverez. Kamatot pedig úgy fizet, hogy a kötvényt névérték alatt adja el, de lejáratkor névértéket fizet. Hogy mennyivel névérték alatt, az az árverésen dől el. Ez azonban a lényeget egyáltalán nem érinti. A végeredmény az, hogy valakik pénzt adnak az államnak azért, hogy később többet kapjanak vissza.

Az államadósság oka

Politikus beszédben az államadósság többnyire a szárazsággal vagy marhavésszel rokon fogalom, ami sújt minket, és védekeznünk kell ellene. Józan paraszti ésszel azt gondolná az ember, hogy az adósság nem történik magától.

Az igazság valahol középúton van. Persze, hogy a kölcsön felvétele szándékos. A politikusok nem szeretik a tetteiket döntésnek beállítani, mert még valaki kételkedni kezd, hogy jó döntés volt-e. Sokkal jobb, ha azt sorsnak vagy kényszernek állítjuk be, akkor csak a bolond vitatja. De a tény bizony az, hogy ha van mondjuk huszonötezer-milliárd forint adósságunk, az azért van, mert éppen annyit tetszett a tisztelt politikus uraknak felvenni. Azzal ne is próbálkozzanak, hogy “de kellett”, mert ilyen marhaságot nem veszünk be. Ha egy szomszéd vagy rokon azt mondja, azért verte adósságba magát, mert “szükség volt rá”, olyat kap tőlünk, hogy nem teszi ki az ablakba, kivéve, ha valóban valami nagy balszerencse érte, betegség, tűz, baleset. De ilyesmi a legtöbb államot nem érte. Az meg egyszerűen nem érv, hogy a jóléti rendszerekhez nem lehet hozzányúlni. Dehogynem lehet, mitől ne lehetne? Amikor mondjuk büszkén bejelentik, hogy 4%-kal emelték ezt meg azt, akkor mire büszkék? Ha a jóléti rendszerek költsége nem döntés kérdése, akkor nincs ok büszkélkedni sem, csak ki kell számítani a helyes értéket, nemde? A valóság viszont az, hogy az ilyen kiadások nagyon is döntés kérdései, csökkenthetők, növelhetők, és mindkettőre számos példa akad. A politikusok döntése az, hogy inkább szavazatvásárlásba kezdenek, amíg csak képesek azt bármiből finanszírozni.

Egyetlen valóság-elem van az adósság magától “keletkezésében”. Az állam nem tervezi azt, hogy a kötvény lejáratáig összeszedné a pénzt. Az állam terve az, hogy amint egy államkötvény lejárna, kibocsát egy másikat, és annak az bevételéből fizeti vissza az előzőt. Ez a terv éppen akkora ostobaság, amekkorának látszik. Mivel ugye nem tudhani előre, hogy lesz-e vevő és ha igen, milyen kamatot fog kérni. Amikor mi veszünk fel hitelt, legalább tudni lehet, hogy a kamat nem fog nőni, vagy ha igen, akkor csak ésszerű mértékben. Az állam azonban semmilyen garanciát nem kapott, tehát simán lehet, hogy a lejáró 2%-os kötvényeit kénytelen lesz 8%-os vagy éppen 15%-os kötvényekkel kiváltani. Vagy pedig kiköhögni a pénzt prontó. De őszintén! Azért ugye ez mégsem olyan, mint a kolerajárvány? Aki úgy vesz fel kölcsönt, hogy gőze sincsen, miből fogja visszafizetni, az mégis mire számít?

Az államadósság következményei

Általában az adósság nem feltétlenül baj. Sőt, mindjárt megvilágítjuk, hogy bizonyos értelemben inkább előnyös. De mindez, ahogy látni fogjuk, egyáltalán nem vonatkozik az államadósságra, ami minden ízében pocsék.

Ha egy ember eladósodik, mert tartósan többet költ, mint keres, az baj. Ugye világos, hogy miért baj? Az illető kér mondjuk tízezer forintot azzal, hogy kamatként fizet havi száz forintot. A következő hónapban tehát pont annyira nincs keresete, pont annyira sok a kiadása, plusz még száz forint kamatot is fizethet. Ha az előző hónapban kölcsönre kényszerült, akkor hamarosan ismét arra fog, mivel helyzete semmit sem javult. Tehát a történetnek sose lesz jó vége, előbb-utóbb elárverezik a házát, és mehet a híd alá.

Kölcsönt csak akkor szabad felvenni, ha 1) azt befektetjük, és a haszonból bőségesen tudjuk fizetni a kamatot, vagy 2) amúgy egyenesben vagyunk, de hirtelen szükségünk van sok pénzre, mondjuk mert elromlott a hűtő. Ki tudjuk gazdálkodni az árat, még a kamatot is, de hűtő azonnal kéne.

Ha valakinek rengeteg jó ötlete van, az állandó adósság még akár jó dolog is lehet. Azt jelenti, hogy folyton beruház valami vállalkozásba, amik rendre jó jövedelmet hoznak, és így mindig talál befektetőt az újakhoz. Az adósság itt csak annyit jelent, hogy nála történnek a dolgok, nála keletkezik a jövő, és mások rá bízzák a saját pénzüket.

Most akkor kérdezzük meg magunktól, hogy mennyit fektet be az állam. Jóformán semennyit, és azt is olyasmibe, ami veszteséget termel. Honnan tudni ezt ennyire biztosan? Onnan, hogy ha egy befektetés értelmes, azt a piac finanszírozná. Akkor nincs szükség államra. Az állam saját maga is el szokta ismerni, hogy elsődleges feladata olyan dolgokra költeni, amire az emberek maguktól nem tennék. A mocskos profit nem érdekli őket. Még ha teljesen naívan el is hisszük ezeket a szép szavakat, annyit akkor is láthatunk, hogy az állam hatalmas profitrátát nem szándékozik realizálni, és erre minden oka meg is van. Nem is szokott állami beruházásoknak haszna lenni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a költségvetés töredéke beruházás, a nagyrésze azonnali és nyilvánvaló fogyasztásra megy el, úgyismint nyugdíj és egyéb járulékok. A lopást most inkább hagyjuk.

Tehát ha az állam kölcsönt vesz fel, azt pontosan úgy teszi, mint a buta szomszéd: az összeget feléli, majd a következő időszakban pont olyan rossz a helyzete, de még adóssága is van.

Amikor az állam költségét vesszük számba, sokszor az adókat nézzük először. Pedig az igazi mérték az állami kiadás, tehát az, hogy az állam a szűkös erőforrások mekkora hányada felett rendelkezik. Képzeljünk el egy hipotetikus államot, ahol egyáltalán nincs adó és költségvetés, hanem törvények vannak, hogy ki mikor milyen állami feladatra mennyi erőfeszítést, időt köteles áldozni. Egy ilyen állam éppen úgy fojtogató és elnyomó, mint egy magas adókulccsal dolgozó. A gazdaság működéséhez és növekedéséhez magántulajdon és szabad piac kell. Mivel ezzel szöges ellentétben áll a központi döntéshozatal, így minden állam által elköltött forint a növekedés akadálya. Az államadósság lehetővé teszi, hogy az állam többet költsön, mint amennyit adó formájában kipréselni képes. Ezen keresztül tehát hozzájárul a gazdaság fokozott tönkretételéhez.

Ki a szösz ad ezeknek ilyen feltételekkel?

Ha a részeges Gazsi kölcsönkér egy ezrest, mert hónap 15-én elfogyott a pénze, és a kocsmában is kimerült a hitele, adunk-e neki? Attól függ. Például gondolhatjuk azt, hogy jövő hónapban megkapja a nyugdíját / segélyét, amiből a mi ezresünket megadja, aztán majd már 10-én kölcsön után szaladgál, de ez minket nem kell aggasszon. Van persze a dolognak pénzügyi kockázata, például ha kiderül, hogy az összes segélyére van már jelentkező, és mire mi odaérünk, üres zsebeket találunk csak.

Pusztán az, hogy a befektetési modell értelmetlen, nem jelenti azt, hogy adott pillanatban nem érheti meg részt venni benne. Vegyük például a színtiszta piramisjátékot. Lehet-e racionális oka bárkinek abban résztvenni? A helyzet az, hogy igen. Ha bízunk benne, hogy a játék még az elején tart, és lesz még pár környi terjeszkedés, akkor nyereséggel tudunk kiszállni. Ha a piramisjátékok elterjedtek lennének, biztos lehetsz benne, hogy volna azokra szakosodott befektető. Aki abból él, hogy próbálja megítélni, melyik életszakaszában tart a piramisjáték, az expanziós szakaszban, vagy már a kifulladási szakaszban. Az ügyes piramis-befektetők idejében kiszállnának, és jól keresnének. Mint üzleti modell, a piramisjáték teljesen haszontalan ostobaság. De ettől még valaki nyerhet rajta. Hasonlóan az államnak adott kölcsön is ostobaság átlagban, de megfelelő körültekintéssel lehet valaki a nyertesek között. Egy hiéna számára részletkérdés, hogy “rendes” üzleten mindenki nyerhet, az ilyen üzletben meg csak a másik kárára lehet nyerészkedni.

Az államnak megvan az eszköztára, hogy pénzt szerezzen. Egyfelől a kiadásait és a bevételeit részben maga határozza meg. Bármikor adót emelhet vagy kiadást megvághat. Ha nem akarja nyíltan, mindez megtehető sunyiban is. Például nagyszerű módszere a kiadáscsökkentésnek az, ha egyszerűen nem fizet valamilyen szolgáltatásért, majd amikor a piaci szolgáltató türelme határára ér, “megállapodnak” vele valamilyen átütemezett és/vagy részfizetésben, merthogy a szolgáltató ne akarjon már a szegény gyerekeken/öregeken/betegeken meggazdagodni, ugyebár. Az adott szolgáltató aztán kénytelen az árában vagy elmaradt fejlesztésben érvényesíteni a veszteségét. Ilyen ügyes módszerből végtelen sok van, és könnyű újakat kitalálni.

Az állam ezen kívül bármikor a semmiből új pénzt teremthet, és fizethet azzal. Mennyire szivesen játszanál asztali társasjátékot olyan feltételekkel, hogy valamelyik játékos bármikor rajzolhat magának pénzt cetlire, tollal? Tőled nem vesz el semmit, de mégis, ez nem fair! Az állam ugyanakkor megteheti, mert van pár hadosztálya, neked meg nincsen. Viszont ha az a kérdés, hogy a birtokodban levő államkötvényre nem fizetnek egyáltalán, vagy új pénzzel fizetnek, hát utóbbi azért mégiscsak sokkal jobb. Aztán a pénzt a lehető leggyorsabban átváltod valami másra. Az ilyen pénzgenerálás azoknak veszteség, akiknek álló forintkészletük van. Például azoknak, akik forintban kapnak fizetést, és az bankban áll addig, amíg el nem költik. Azaz éppenséggel a tisztességes, egyszerű járókelőknek.

Mindezek miatt tehát az állam elég sokáig képes a bajt elodázni. És még ha be is üt, van esély rá, hogy ha elég zajt csap, valaki a segítségére siet. Lásd görögmentő csomag. Ráadásul irányváltásra jellemzően négy évente kerülhet csak sor, és akkor is előre látható, hogy ki lesz az új hajóskapitány.

De ha mindez nem volna elég, az állam erővel is nyomatékot ad államkötvény eladási szándékának. Számos magyarországi pénzügyi cég köteles a pénz egy részét államkötvényben tartani, mondván, hogy az “biztonságos”. Általános érvényű javaslat: soha nem érdemes nézni egy törvényben az indoklást, mert annak vagy van köze a tényleges motivációhoz, vagy nincs, általában nincs. A törvények indoklása a propaganda kategóriájába tartozik, és érdemes átugrani, el sem olvasni. A törvény lényege az, hogy ha Magyarországon sok pénzzel akarsz bánni, akkor jóba kell lenni, és segíteni kell az állam kölcsönszerzését. A többi duma.

Összefoglalva tehát: számos oka lehet annak, hogy valaki miért vesz államkötvényt. Egyszerű rövidtávú profitszerzés, hiéna moralitás, törvényes kényszer, jóba levés, vagy sima tájékozatlanság.

Okos dolog volt-e átvállalni az államadósságot a rendszerváltás után?

Attól függ, hogyan nézzük. Ha pusztán morális alapon vizsgáljuk a kérdést, a rendszerváltás előtti állam nem volt legitim. Bármit is tett, azt nem az emberek megbízásából tette, és bármije volt, azt lopta. Ennélfogva minden kötelezettség, amit vállalt, nem kötelező érvényű az ex-alattvalókra. Megtehetik persze, hogy “jófejségből” magukra vállalják, de erre kötelezni őket nem lehet. Még akkor sem, ha a pénz valamekkora része az ő életszínvonaluk emelésére fordítódott. A farmer is juttat a teheneinek mindenféle javakat, de ettől még nem várhatja, hogy hálásak legyenek.

Az adósságnak azonban két oldala van, a kölcsönadónak is vannak érdekei, és ezen a szinten elég súlyos játékosok vannak. Amikor az államadósság visszafizetéséről van szó, a tárgyalópartner az USA kormánya, európai államok kormányai, a kínai kormány, vagy az IMF, ami lényegében ugyanezeket a figurákat jelenti, meg egy sor bank és egyéb szatellit-intézmény. Ha az ember ebben a ligában játszik, morális megfontolásoknak sok értelme nincsen. Itt csak az a kérdés, hogy akarsz-e “jóba lenni”. Hogy ebből a szempontból okos volt vagy nem, azt én nem tudom megmondani. De arra nagy összegben fogadok, hogy az akkori döntéshozók nem annyira az egyszerű emberek érdekeit nézték, hanem inkább a saját hatalmuk stabilitását, esetleg még azt sem, elég volt nekik egy kis csurranó.

Meg lehet-e tagadni ma?

Morális oldalról azt a kérdést kell vizsgálni, hogy a demokratikus kormányok az emberek felhatalmazását élvezik-e, és ha igen, konkrétan melyik emberekét. Ingoványos területen járunk. Annyit könnyen kijelenthetünk, hogy mindenki, aki nem szavazott, vagy szavazott ugyan, de olyan pártra, aki költségvetési szigort ígért, az az eladósodáshoz nem járult hozzá, tehát rajta azt számonkérni nem lehet. Valószínűleg ide lehet venni azokat is, akik ugyan etatista pártra szavaztak, de csak azért, mert nem volt jobb, ám ettől függetlenül a kölcsönfelvételt ellenezték. Ők azonban összesen is csak a szavazók kisebb része. A nagy többségnek nagyjából gőze sincsen, hogy működik az államháztartás.

E ponton citálnám ide az informáltság kritériumát. Egy tisztességes szerződésnél elvárás, hogy a felek informálva legyenek, különben a szerződés érvénytelen. A szolgáltatótól elvárjuk, hogy kellő mértékű tájékoztatást adjon a vevőnek. A kellő mértéken lehet vitatkozni, például helye van annak az érvelésnek is, hogy az államadósság számos tankönyvben részletezve van, a költségvetési törvény pedig (mind a tíz kiló) nyilvános, tehát annak ismerete elvárható. De ugyanakkor észre kell venni, hogy valami baj lehet ezzel az elvárással, mert hát az emberek nagy része mégsem tud róla semmit. És őszintén szólva én nem látom, amint a politika kezét-lábát törné, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Annyit mondhatok, hogy ha én lennék a döntőbíró, én úgy ítélnék, hogy itt bizony megtévesztésről van szó, noha nem lehet letagadni a vevői apátiát sem. Ennek megfelelően az államadósság megfizetésére senki nem kötelezhető.

Természetesen itt is érvényes a “jóba levés” elve, tehát nem biztos, hogy össze akarsz veszni az USA kormányával. Azonban azt be kell látni, hogy ez a jelenség nem igazán különbözik az álarcos rabló esetétől, illetve az álarc talán hiányzik. A rablónak is célszerű átadni a szajrét, ha pisztolyt fog ránk, de ennek nincs morális vonzata.

“Államcsőd”

Ha egy cég csődbe megy, azt azt jelenti, hogy nem tud fizetni valakinek, akinek tartozik. Ennek oka jellemzően az, hogy nem váltak be azok a gazdasági döntések, amiket meghozott. A piac nem olyan, vagy nem úgy alakult, mint gondolták. Az a helyzet áll elő, hogy a cég összes vagyona piaci értéken kevesebb, mint amennyi tartozása van, és nincs is nagyon ötletük, hogy mitől lenne fényesebb a helyzet. Ilyenkor a hitelezők összegyűlnek, agyalnak, és ha nem látnak megoldást ők sem, elosztják, amit találnak, a céget pedig megszüntetik. A felszámolás jellemzően nem a cég szándéka, és nem is ő vezényli le. A hitelezők mentik a menthetőt.

Ilyen értelemben az állam nem tud csődbe menni, mert nem lehet felszámolni. Nincsen olyan nemzetközi jogi vagy akármilyen jogi eljárás, hogy az állam vagyonát le lehet foglalni, és azt szét lehet osztani a hitelezők között. Nem is lehet, hiszen a jogrend alapja az, hogy az állam szuverén, felette más hatalom nincsen. Ha tehát nem akar fizetni, akkor nem fizet. (Legalábbis ez az elmélet, amit a “jóba levés” elve felülírhat.) Az államnak igazán csak a saját polgáraitól kell tartania, mivel azok jóváhagyása nélkül nem maradhat hatalmon.

Az államcsőd tehát alapvetően kétféle lehet attól függően, hogy az állam kinek nem fizet. Ha a károsultak szavazók, és elég sok van belőlük, az baj. Az ilyen eseményt az állam igyekszik mindenáron elkerülni. Ha az állam képtelen fizetni a saját szervezeteinek, a rendőrségnek, hivatalnokoknak, az állam gépezete leáll. Ha nem fizet nyugdíjat vagy járulékokat, választói elégedetlenséggel kell szembenéznie. Amennyiben nem sikerül a helyzetet rendezni, új választások következnek. Ha egyetlen párt sem képes az embereket lecsillapítani, az egész társadalmi rend összeomlása, akár polgárháború is bekövetkezhet.

Egészen más a helyzet akkor, ha az állam szavazattal nem rendelkező feleknek nem fizet, legyen az külföldi nyugdíjbiztosító, az IMF vagy egy másik állam. A “csődbe” ment államot ilyenkor semmilyen közvetlen veszély nem fenyegeti. Nyilván több kölcsönt nem kap, olyan marhát nem találni, aki pénzt adna valakinek, aki éppen most tagadta meg az előző hitel visszafizetését. De ez igazán nem nagy probléma, hiszen az államnak továbbra is rendelkezésére áll a teljes adóbevétel, és minden egyéb sarc, amiből eddig is költött. Az lehet, hogy szükség lesz egy kis kiigazításra, ha a költségvetés nincs egyensúlyban. De általában a hiány nem szokott olyan magas lenni, 3-5-7%, amit szükség esetén ki lehet korrigálni. Mindössze ennyi a “csőd” közvetlen következménye. A legtöbb esetben azonban ennyi sem, hiszen az eladósodott, de amúgy stabil államok költségvetési mérlege jellemzően pozitív, azaz több adóbevételük van, mint amennyit költenek, és a különbözetből a hitel kamatát fizetik. Tehát ha nem fizetnék a kamatot, még több is maradna osztogatni.

Csak azért, mert az állam nem kap kölcsönt, az élet nem áll meg. A gazdaság ettől függetlenül működik, és még tőkéhez is hozzájut, hiszen a cégek hitele és az állam hitele nem függ össze. Ha a társadalmi rendszerek összeomlása fenyegetne, az persze baj lenne, de amíg erről nincs szó, a kölcsönadókat csak a cég helyzete érdekli.

Tehát ha gazdasági szankciók vagy tankok nem jönnek, egy ilyen államcsőd alapvetően azoknak rossz, akik az államkötvényeket megvették. Őszintén szólva, az legyen az ő bajuk. És ha emiatt esetleg világszerte megszűnik az államok hitelképessége, az sem adna okot szomorkodásra. Sőt, ha emiatt kiadáscsökkentésre lennének szorítva, na az lenne csak az igazán jó.