Az egykori (és azóta átnevezett) KGB tevékenységének csak kisebb része volt a kémkedés. A fő tevékenység a pszichológai hadviselés (активные мероприятия, active measures) volt. Ennek során felkutatták azokat a véleményeket, szervezeteket, személyeket amik és akik vagy már eleve szovjet érdeknek megfelelő tevékenységet folytattak, vagy pedig korrumpálhatók voltak. Ezek számára pénzt és támogatást nyújtottak. Ugyancsak felkutatták a nemkívánatos mozgásokat, személyeket, amiket aztán a rendelkezésre álló eszközökkel igyekeztek megsemmisíteni vagy gyengíteni. A módszer annyira hatásos, hogy komoly mértékben meghatározta a Szovjetunió megítélését. Ezentúl pedig véres forradalmakat is sikerült a világ több pontján kirobbantani, a civilizációt évtizedekre visszavetve.

Lévén a Szovjetunió meghosszabított keze, Magyarország sem volt mentes az ilyen manipulatív tevékenységtől. Az egykori (azóta átnevezett) állambiztonság fő feladata itt sem a kémkedés és megfigyelés volt. Az állambiztonság lényegében eggyé vált egy üzletemberekből, újságírókból, döntéshozókból álló elittel, amely külföldön képviselte az országot, többek között megteremtve a legvidámabb barakk mítoszát (amit azóta mi is elhiszünk). Ezek az emberek eladták az integritásukat, már akinek valaha volt, és örömmel együttműködtek a diktatúrával, pozícióért, pénzért és fontosságtudatért cserébe.

Mindkét említett szervezettel az a legnagyobb baj, hogy a szovjet rendszer bukása után lényegi változás nélkül működtek tovább, és máig nagyjából zavartalanul folytatják destruktív tevékenységüket. Ezzel azonban nincsenek egyedül. Sőt, inkább csak háztáji példaként hoztam fel őket. A világ hemzseg az ilyen megrendelőktől, és sajnos mindig akad jelentkező a felkínált szerepekre. Szaúd-Arábia hasonló disznóságai a wikileaks-en keresztül szivárogtak ki, az USA pedig több menetben szenvedte meg, hogy az általa kiképzett és helyzetbe hozott bajkeverők később éppen az ő orruk alá törtek borsot. És ki lenne olyan naív, hogy feltételezze, Kína nem költ vagyonokat hasonló “imázsépítésre” világszerte? A módszer működik, semmi ok nincsen nem használni.

Hogy mi ennek a tanulsága ránk nézve? Soha nem tudhatod, hogy egy véleményformáló, legyen az újságíró, üzletember, híres blogger, politikus vajon a saját véleményét mondja, vagy emailben kapta meg a szöveget, hozzá egy kis anyagi támogatással. Egészen meglepő, hogy mennyire önállónak és önazonosnak tűnő emberek képesek akár az ördöggel is összefogni hírnévért vagy rangért. Az ilyen megvett vélemények komoly mértékben határozhatják meg a közbeszédet és közgondolkodást. Politikai rendszereket képesek más pályára állítani. Lassú víz partot mos elven, néhány év vagy egy évtized alatt élhető országot képesek egymásra acsarkodó, párbeszédre és tisztánlátásra képtelen szekértáborokra szaggatni. Szélsőséges esetben akár polgárháborút is előidézhetnek. Vagy legalábbis annak látszatát, a háttérben reguláris, professzionális haderők titkos részvételével.

Persze a politika is tisztában van ezzel, és igyekszik harcolni ellene (már persze az ellen, amivel nem ért egyet). Oroszországban minden alapítványnak regisztrálnia kell magát, ha külföldről pénzt fogad el. Idehaza megelégszenek a politikusok a címkézéssel és feketítéssel, bár volt már példa hatósági zaklatásra is, nem is olyan régen. Az ilyen megoldások két nagy sebből is véreznek, és emiatt haszontalanok. Az egyik seb az, hogy nem minden támogatás származik fedett állami manipulátoroktól, és nem minden támogatás aljas célzatú. A másik seb az, hogy az ilyen adminisztratív módszerek megkerülhetők, a támadó minden esetben egy lépéssel előbbre jár. Sőt, minél nagyobb hatalom áll a propaganda mögött, annál kevésbé jelent számára akadályt a hatósági kekeckedés.

De akkor mit lehet tenni? Az egyetlen működő megoldás sajnos elég macerás. Kénytelenek vagyunk megérteni és önállóan megítélni mindazt, amit hallunk. Ehhez idő és bátorság kell. Idő, mert sok az olvasni és átgondolni való, és bátorság, mert lehet, hogy magunktól nem arra a következtetésre jutunk, mint a környezetünk, kollegáink, családtagjaink. Tehát nem egyszerű, de nem lehet megúszni. Végső soron, ez a helyes út, függetlenül a propagandától, nem? Nézzünk pár egyszerű elvet, ami mentén el lehet indulni.

Tömegmédia. Nagy ívben elkerülendő. Az újságíró munkája abban áll, hogy vevőket, nézőket vagy kattintásokat szerezzen. Ideig-óráig ellenállhat egy médium elvi okokból, de idővel nem tehet semmit a piac nyomása ellen, mert akkor csődbe megy, és jön helyette valaki, aki nem akar ellenállni. Végül egészen biztosan eljutunk oda, ahol ma is tartunk, amikor is minden tömegmédium pontosan azt írja, amire az emberek rákattintanak, amit megosztanak, az igazságtól függetlenül. Ez találkozik mindenféle manipulátorok szándékaival, mivel ők pedig éppen a jól eladható hazugságokat kutatják. Ha sikerül ügyes propaganda-üzenetet kitalálni, azt a tömegmédia minden kényszer nélkül, örömmel terjeszti, mivel ő zsebeli be a kattintásokat. Az egyetlen fél, aki nem nyer az üzleten, az olvasó.

Szigorú elvek. Ha mézesmázos beszéddel könnyű téged az elveidről lebeszélni, nagy bajban vagy. A mézesmázos beszéd ugyanis könnyű. Fontos, hogy az embernek legyenek kikezdhetetlen morális alapjai, és gondolkodási keretei. Ezeket csak nagyon meggyőző érvek hatására legyen hajlandó feladni, ha egyáltalán. Ezek az elvek néha meglepően egyszerűek, például olyanok, hogy a másét elvenni nem szabad, nem szólunk bele más életébe, elhisszük, hogy a legtöbb embert, akárhol is legyen a világban, a kooperáció szándéka mozgatja, de nem bízunk olyan emberben, aki már hazudott nekünk, nem érzünk büszkeséget más ember eredménye miatt, de nem is vagyunk hajlandók szégyenkezni más ember bűne miatt, mindig a tudást választjuk a tudatlansággal szemben, és az igazat a hamissal szemben. Hiába tűnik mindez magától értetődőnek így leírva, sajnos nap mint nap megszegjük őket. Gyakorolni, gyakorolni.

Nem kell mindent tudni. Az nem baj, ha valamit nem tudunk, főleg ha az a tudományos ismeretet vagy távoli dolgok, más kultúrák ismeretét igényli. A baj az, amikor belekényszerítjük magunkat egy megalapozatlan értékítéletbe, netán kritika nélkül átvesszük valaki másét, csak hogy ne kelljen bizonytalanul érezni magunkat. A nemtudás az alapja a tanulásnak. De a nemtudás az alapja a nemcselekvésnek is, ami ezerszer jobb, mint a vélt tudásból fakadó hibás cselekvés. Éljen a nemcselekvés!

Kételkedj! Ezeket a szabályokat nem mindenki tartja be, így sokan válnak propaganda visszhangokká. Csak azért, mert valaki nagyon magabiztos, jól fogalmaz, és van két diplomája, még elfoglalhat velőtrázóan ostoba pozíciót. Sőt, ami azt illeti, a saját szakterületén kívül jóformán ugyanúgy ki van téve a dezinformáció ártalmainak, mint mi magunk. Sok ember nem is próbál eljutni az igazságig, még magát sem hitegeti ilyesmivel. Páran csak azt akarják, hogy ők legyenek a véleményformálók. Az ilyen ember olyan véleményeket terjeszt, amiket könnyű eladni, és amivel tekintélyt szerez magának. Soha ne figyelj oda arra, hogy a beszélő mennyire tűnik jólinformáltnak, és mennyire magabiztos. Csak arra figyelj oda, amit mond. A szövege a megértést segíti? Alátámasztja ellenőrizhető adatokkal? Tényleg tudja, mit beszél? Ellentmond az bárminek, amit tudsz? Ha nem tudod ott helyben ellenőrizni, hívd segítségül az előző pontot, és tedd az illető mondandóját talonba. Majd ha internetközelbe kerülsz, megpróbálod lenyomozni a dolgot. Ha az sem megy, akkor nyitva hagyod a kérdést. De ne hidd el puszira.

Kutass! Nézz utána a tényeknek, számoknak. Kérdezz meg tényleg járatos személyeket. Járj előadásokra, olvass tudományos cikket, adatolt összefoglalókat, wikipédiát (de ha lehet, az angolt, mert a magyar kicsit belterjes). Tudatosan keress ellenvéleményt, cáfolatot. Érdeklődj érintőlegesen kapcsolódó témák iránt is. Még igaz állítások is lehetnek félrevezetők, ha nincs meg a kontextus. Ismerd meg a kapcsolódó embercsoportokat, kultúrákat, országokat. Ismerd meg a kapcsolódó elméleteket, gazdaságtant, természettudományt. Az internet korában ez pusztán idő kérdése.

Válogasd meg a barátaidat! Na persze nem kell mindenkit egyből elzavarni. Továbbra is kártyázhatsz ugyanazzal a társasággal. Csak nem biztos, hogy velük akarod a világnézetedet, vagy politikai véleményedet megtárgyalni. Keresd azokat az embereket, akik szintén az igazságot keresik, és cserélj velük tapasztalatot, vagy csak olvasd, hallgasd őket. Keress fórumokat, facebook csoportokat, blogokat, klubokat, ahol lehet tanulni. Megúszod a keresgélést, ha valaki más, aki már túl van rajta, átadja neked zömítve és kivonatolva. Érvényes persze a kételkedés elve. Nem hiszünk el mindent. A kapott tudást így is át kell gondolni, le kell ellenőrizni. De legalább a tévutakat nem kell mind bejárni.

Nem vagy birka! Mindig tartsd fenn a jogot, hogy ne érts egyet a csapattal, amiben részt veszel. Olyan nincsen, hogy X ember mindenben egyetért. Akármilyen okos és tájékozott legyen is a csapat, lesz valami, amiben eltérő véleményed lesz. Ehhez ragaszkodj. Ha csak azért veszel fel egy álláspontot, mert az a csoport-álláspont, máris kikezdted a saját integritásodat, utat nyitottál az önellentmondásnak. Ne tedd. Ha a csoport nem fogadja el a különvéleményt, ideje futva távozni. (Vagy esetleg meggyőzni őket, hogy nem jó úton járnak.)