Köztudomású, hogy a monopólium árt: emeli az árat, visszafogja a mennyiséget. Az is köztudomású, hogy a kapitalizmus kitermeli a monopóliumokat, amennyiben nem akadályozzuk meg. Ezek a monopóliumok aztán önfenntartókká válnak, és nagyon nehéz küzdeni ellenük. Ám, mint az jellemző, a gazdaságtanban a köztudomású dolgok ritkán igazak.

Az első megválaszolandó kérdés az, hogy mi egyáltalán a “termék” illetve a “piac”, amin a gyártónak monopóliuma van. Mi értelme lenne azon hőzöngeni, hogy a Mars cégnek monopóliuma van a Mars-szelet piacon? A baj az lenne, szól a krédó, ha az egész csokipiacot uralná. De miért pont azt? A cukorka nem tartozik ide? Vagy a fagylalt? Nyilván a monopolista nem élvezheti az árfelhajtás előnyeit, ha a vevők egyszerűen átpártolnak a kekszhez. A helyettesíthetőség jóval tágabb, ha az ember ténylegesen bele is gondol a dolgokba, és nem csak benyeli a maszlagot rágás nélkül. Még az olyan tipikusan monopol termékek, mint az áram vagy a földgáz is kiválthatók más termékekkel, gázolajjal, saját napkollektorral, passzív házzal, palackos gázzal. Nagyon meg kell erőltetni magunkat, ha igazán kiválthatatlan terméket akarunk találni.

A második megválaszolandó kérdés az, hogy mitől maradna fenn a monopólium, miért nem jelenik meg más szolgáltató. A rutinválasz az, hogy egyes területeken a belépés költsége túl magas. Ha kifogást keresünk, ez éppen elég is, ha válaszokat, akkor nem. Rengeteg iparág létezik és virágzik, amikben a belépési költség hatalmas. Egy olajkút kifúrása, Bigelow felfújható űrállomása, vagy a Google street view csupa olyan vállalkozások, amik nagyon sok pénzt igényelnek, és sok év alatt hozzák csak azt vissza. A modern gazdaság legfőbb előnye éppen az, hogy rengeteg felhalmozott tőke van, és az viszonylag könnyen mozog. Teljesen mindegy tehát, hogy mekkora a tőkeigény, a lényeg az, hogy az üzleti modelled jó vagy nem jó. Ha jó, fogsz találni befektetőt, aki vagy beszáll, vagy kölcsönt ad. Ha csillagokat nem is, de kisbolygókat le tudunk hozni az égről.

Tegyük fel most, csak a vita kedvéért, hogy a monopolista képes lehet árfelhajtásra. Ha a piacra belépés időigényes, pár hónapig vagy évig egy esetleges áremelés kész helyzet elé állíthatja a vevőket. Mint azt már fentebb tisztáztuk, a vevők számára mindig ott van a kilépés lehetősége, mégoly kényelmetlen is legyen az. Ám az az érv sem áll meg, hogy a maradó vevőkkel igazságtalanság történt volna, vagy a piac kudarcáról lenne szó. Nem értelmes dolog ugyanis helyes vagy egyensúlyi árról beszélni. Szabadon együttműködő felek között bármilyen ár helyes, abba beleszólása senki másnak nincsen. Az egyensúly pedig sem nem létezik, sem nem kívánatos. Semmilyen elv nincs, ami alapján kijelenthetnénk, hogy egy adott szolgáltató által szabott ár magasabb, mint az helyes vagy kívánatos lenne. Az meg nem értelmes, hogy az ár magasabb, mint szeretnénk, vagy mint lehetne. A vevő mindig szeretne alacsonyabb árat. Ebben semmi kivetnivaló nincsen. Ha egy szolgáltató kielégít egy piaci igényt, az előálló többlet-hasznot valamilyen arányban felosztják egymás között a vevővel, megállapodásuk szerint. Ha a szolgáltató jelentős igényt elégít ki alacsony költséggel, megilleti őt a nagy haszon. Ez általában mindenkinek jó, mivel a szolgáltató a nyereségét befekteti, és így még több hasznot hoz a társadalom számára. De azzal szemben sem emelhetünk kifogást, ha a pénzből öt emeletes jachtot vesz, mivel a vevő is jól járt, különben nem jelent volna meg vevőként.

A monopolista azt is megteheti, hogy árat csökkent, és ezzel nemkívánatossá teszi a piacot más potenciális versenytársak számára. Világos, hogy ha a hatékonyság azonos a versenytárs és a monopolista számára, ez az út nem járható, hiszen ha ő nyereséggel működik, akkor erre a versenytárs is képes, míg ha ő az árat a nyereségességi limit alá szorítja, maga is veszteséget kénytelen elszenvedni. Ez a taktika csak akkor működik, ha a monopolista valamiért hatékonyabb. Ennek oka lehet a volumen, sok esetben a nagy volumenű termelés hatékonyabb. Ám ha valóban sokkal hatékonyabb egy szolgáltató, mint több, akkor nem is akarjuk igazán, hogy több legyen. Akkor azt akarjuk, hogy egy szolgáltató legyen, állandó fenyegetettségben, hogy az üzletét elveheti egy startup, ha ellustul. Ha a hatékonyság oka pusztán a volumen, az nem garantálja egy adott szolgáltató monopolhelyzetét, csak azt, hogy mindig egy szolgáltató lesz, emez vagy egy másik. Ilyenkor az ár- és minőséghatékonyságot az a tény kényszeríti ki, hogy ha van egy jó üzleti terv, ami a teljes piac átvételét eredményezi, arra lesz tőke, és meg fog valósulni. Hasonló trónfosztások egymást érik a gazdaságtörténelemben.

Létezik azonban olyan monopólium, ami fenn tud maradni szabad piaci körülmények között hosszú ideig. Úgy hívják, hogy innovatív, sikeres szolgáltató. Ha egy cég képes arra, hogy hosszú időn keresztül folyamatos újításokkal a legjobb legyen minőségben és árban, akkor 60-80%-os piaci részesedést tartósan elérhet. Az ilyen monopólium azonban nem árt senkinek. A fogyasztó így is egyre jobb terméket kap egyre olcsóbban. Az árleszorító és minőségfelhajtó tényező nem a verseny, hanem annak fenyegetése. Amint a monopolista abbahagyja a folyamatos fejlesztést és árcsökkentést, a vevők kimenekülnek a piacról és/vagy megjelenik egy versenytárs. A történelem számos ilyen kvázimonopóliumot ismer, példákat a robber baron címszó alatt találni, amiből csak a robber és a baron nem igaz, a többi igen.

Van persze egy jól bevált módszer monopólium működtetésére: kell hozzá állami segítség. Ez lehet akár direkt állami részvétel, de lehet piacralépést nehezítő törvény is, vagy akár csak némi baráti segítség, hátszél. Az ilyen monopólium valóban ártalmas. Házi feladat átgondolni, hogy antitröszt törvényekkel mennyire fog sikerülni kordában tartani a problémát.