A Szabadság Filozófiája

Az élet sokak számára nyomasztó lehet. A puszta fennmaradásért folyamatosan tenni kell. A biológiánk rákényszerít arra, hogy minden nap étel után nézzünk, hogy télre legyen szállásunk, betegség esetére félretett pénzünk, és törődjünk számos más napi nyűggel. Ha mindezt lehetővé akarjuk tenni, nap mint nap dolgoznunk kell, legyen az munkahelyen vagy otthon, irodában vagy bányában. Ha elengedjük magunkat, a dolgok nagyon gyorsan rosszra fordulnak. Ez a kényszer, a kiszállás lehetetlensége nyomasztó lehet azoknak, akik bizonytalanok a jövőjüket illetően, vagy idejük túlnyomó részét lélekölő robotolással kénytelenek eltölteni, rövidtávú előrelépés reménye nélkül.

Ráadásul az ember nem szabad megelégedjen azzal, amit már elért. A helyzeten javítani is kell, hogy a következő nemzedék majd jobban éljen, mint mi. A tudás és a termelőeszközök felhalmozása a történelem kezdete óta tart, és noha voltak bukkanók az úton, de mégis ennek köszönhetjük azt, hogy ma nem élünk úgy, ahogy eleink éltek, azaz sokkal sokkal rosszabbul. Ha azt akarjuk, hogy a folyamat ne álljon meg, többet kell tenni, mint fenntartani, amink van.

Az ember már csak olyan fajta, hogy a közérzete csak részben függ a körülményektől, részben pedig attól a gondolkodási kerettől, amin keresztül a világot megérti. Egy jó nézőpont, egy jó szellemi “koordináta rendszer” képes az embert egyenesbe hozni akkor is, ha az objektív körülmények nyomasztóak. Ugyanakkor egy rossz gondolkodási keret depresszióba dönt, mégha arra valódi ok nincs is. Az emberiség története során sokféle ilyen keretet talált ki, és a jó nézetrendszerek hozzásegítették a törzseket, népeket a fennmaradáshoz.

Az egyetlen feladat, amit az állam sikeresen ellát: a személyes felelősségérzet csökkentése. A felelősség nem kellemes, kiváltképp akkor, ha valami nagyon fontos dologról van szó, és ha a tévedés csak később, esetleg későn derül ki. Szokatlanul vagy bizarrul hangzanak-e a következő érvelések?

“Nem várható el egy gyárban dolgozó melóstól, hogy a gyerekének a megfelelő iskolát kiválassza.”

“Honnan tudhatnánk, mi az egészséges, ha nincs hivatalos iránymutatás?”

“Két évre sem látunk előre, hogy tudnánk a saját nyugdíjukról gondoskodni?”

Ugye nem? Még ha nem is ért egyet valaki, abban megegyezhetünk, hogy ilyesmit lépten-nyomon hallani. A témákban az a közös, hogy mindegyik szó szerint életbevágó, és a döntés olyan ismereteket követel meg, amik még iskolázott embernek sem biztos, hogy megvannak. A baj azonban az, hogy a probléma nem tűnik el attól, ha nem foglalkozunk vele.

Van tehát egy igény, a felelősség csökkentése, ami a társadalom széles tömegeit érinti. Természetes, hogy minden valamirevaló politikai erő siet “megoldást” szállítani, és hogy milyet, az csak attól függ, hogy mit lehet mézesmázos szóval a legtöbb embernek eladni. A továbbiakban áttekintünk pár területet, és megvizsgáljuk, hogyan ad optimális megoldást a piac, és hogyan öl, butít minket az állami demagógia.

Liberland egy előzőleg névnélküli sziget a Dunában, amire a Szerbia és Horvátország közötti határvitában egyik állam sem tart igényt. Pontos földrajzi koordinátákat a project honlapján lehet megtudni: http://liberland.org

Érdekesség, hogy noha köztársasági elnöknek titulálja magát, Jedlička úr az interjú során végig többes szám első személyben beszélt.

A következőket tudtam meg tőle:

Mi a közös a Questor botrányban, a Germanwings repülőgépszerencsétlenségben és Fukushimai reaktorbalesetben? Mindhárom esetben a cégre kívülről ráerőltetett biztonsági intézkedések vallottak kudarcot. Mindhárom esetben levonható az a tanulság, hogy az alkalmazott biztonsági intézkedések vagy elégtelenek vagy szándékosan megkerülhetők, netán egyenesen károsak voltak. Az a biztonság, ami nem gazdasági szükségszerűségből, azaz saját jól felfogott önérdekből származik, haszontalan, sőt, árt. A továbbiakban azt fogjuk áttekinteni, hogy mi a kockázat, és hogyan bánik vele a szabad piac.

Sokan úgy gondolják, hogy a tőke sok pénzt, vagy hatalmas vagyont jelent. Netán értékpapírokat, részvényeket, kötvényeket. A tőkés, aki ugye a tőkével foglalkozik, afféle szivarozó dúsgazdag figura, akinek több gyára, jachtja és kastélya van, mint nekünk lyuk a nadrágunkon. A szó igazi jelentése sokkal egyszerűbb, de sokkal érdekesebb.

A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk. Ez aztán gyűrűzik tovább, van olyan termelőeszköz, amit más termelőeszköz gyártására használunk. A termelés rétegei sokasodnak, ahogy a gazdaság modernizálódik. Csakhogy!

Mi lenne a bevándorolók sorsa egy szabad világban? Ebben az írásban azt fogom áttekinteni, hogy mi a morális/jogi megközelítése a migrációnak általában, majd reagálok pár gyakran felmerülő aggodalomra.

Elsőként érdemes pontosítani, hogy egy szabad világban a vándorlás nem országok között történik, mivel országok várhatóan nem lennének. Az országok nem mások, mint csúcsmaffiák (azaz államok) vadászterületei, és a csúcsmaffiákkal együtt fognak megszűnni (remélhetőleg). A migráció nem egyéb, mint emberek elköltözése egyik helyről a másikra, azzal a céllal, hogy ott éljenek. Jellemzően viszonylag kis surlódással szokott járni a helyi migráció, amikor egy faluból a közeli városba, vagy egyes városrészek között történik a mozgás. Nagyobb gondokat okozhat távoli vidékek közötti migráció. Az igazi tényező a kultúrális különbség. Más vallású, más környezetben szocializálódott, más gazdasági fejlettségi szinthez szokott emberekkel nehezebb szót érteni.

A civil szervezeteket külföldi erők finanszírozzák, sőt szervezik, hangzik a vád. Lehetséges-e ilyesmi, és ha igen, mit tehetünk ellene?

A jogállam legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a demokrácia, halljuk egyre gyakrabban az utóbbi kurdarcán merengő értelmiségtől. Pedig a jogállam éppen olyan mítosz, mint az esőtánc, az istencsászárok vagy éppen maga a demokrácia.

Minden uralomnak két támasza van, a legitimáció és az erőszak. A legitimáció tulajdonképpen az a narrativa, közfelfogás, amivel a társadalom a hatalom elfogadását indokolja. Mivel azonban az sosem fordul elő, hogy a narratívát mindenki maradéktalanul elhiggye, óhatatlanul lesznek lázadozók. Az ilyen embereknek a hatalom beveri a pofáját, vagy legalábbis ezzel fenyegeti meg őket. Tehát a legitimáció és az erőszak egymást kiegészítő eszközök.

Köztudomású, hogy a monopólium árt: emeli az árat, visszafogja a mennyiséget. Az is köztudomású, hogy a kapitalizmus kitermeli a monopóliumokat, amennyiben nem akadályozzuk meg. Ezek a monopóliumok aztán önfenntartókká válnak, és nagyon nehéz küzdeni ellenük. Ám, mint az jellemző, a gazdaságtanban a köztudomású dolgok ritkán igazak.