Leírás

Azoknak, akik az emberek közötti együttműködést önkéntes alapon, erőszak nélkül, mindkét fél beleegyezésével képzelik el.

Facebook oldal

sok egyéb tartalom a fb oldalunkon! facebook.com/szabfilo

2018.04.23. 13:49 Pintér Krisztián

Miért nem csináljuk azt, hogy ...

Ez az esszé normálisan indul, fogunk elmélkedni problémákról és látásmódokról, de aztán belelovaljuk magunkat mindenféle légbőlkapott teóriákba, mindenkit jól összeszidunk, tehát semmiképpen nem érdemes félbehagyni. Viszont a legvégén még egy javaslattal is elő fogunk állni, mert kell a pozitivitás.

Korunk bármilyen fontos problémájáról essék szó, egészen biztosan felbukkan valami “miért nem csináljuk azt hogy” formájú javaslat. Csak egy pár gyors példa, ha valaki nem hiszi. Miért nincs napelem minden háztetőn? Miért nem használunk hidrogénes autót? Víztározót energiatárolásra? Nem lehet-e széndioxidot szénné vagy karbonáttá alakítva elásni? Űrszemetet nem lehetne-e napba dobni. Miért nem bányászunk kobaltot valahol máshol, nem polgárháborús zónákban? Akár egy aszteroidán. Miért nem építenek minden kereszteződést többszintesre? Vízhiányt nem lehetne tengervíz sótalanításával megoldani? Miért nincs olyan adatbázis, amiben benne van minden X?

Mi a baj ezekkel? Az olvasó tippelheti azt, hogy nem működnek, ami alapvetően igaz is, bár egy-kettő vitatható. Most azonban inkább egy mélyebb összefüggésre akarunk rávilágítani, arra, hogy milyen hibás gondolatmenet, hibás világszemlélet vezet el hasonló ötletekhez. Az igazi probléma az általános alany. Ki fogja megcsinálni? Ki fogja megtervezni, megszervezni, kivitelezni, és mind felett: kifizetni? Az igazi probléma az, hogy ezek a javaslatok nem megoldások semmire, mert éppen a lényeg hiányzik belőlük ami egy kósza ötletet javaslattá tehetne: kivitelezhető lépések sorozata, valamint költséghatékonyság elemzés. Az ilyen javaslatok első látásra tűnnek csak többnek, mint egy “valaki csináljon már végre valamit” sirám.

Az ember sok dolgot megtehet. Hogy mit tesz meg és mit nem, az azon is múlik, hogy mire van ideje és lehetősége. Minden kapavágás, minden megvett termék annyiba kerül, amennyi egyéb dolgot tehettél vagy szerezhettél volna meg ugyanannyi ráfordítással. Ha alszol fél órát, akkor nem fogsz az alatt az idő alatt filmet nézni, takarítani, sétálni, és így tovább. Ha veszel új mosógépet, abból a pénzből már nem mész nyaralni és nem veszel telefont. Teljesen értelmetlen dolog olyasmit kérdezni, hogy miért nem veszel magadnak egy jachtot, amikor pedig megtehetnéd, hiszen van többmilliós lakásod, tehát futná rá. Akkor nem lenne lakásom. Nem kérdezünk olyat, hacsak valaki nem kőgazdag, hogy miért nincs kertészed, akkor szebb lenne a kerted. Annak a pénznek jobb helye is van.

A helyes látásmódban mindig konkrét emberek cselekszenek. Valaki veszi a saját idejét, energiáját, eszközét, pénzét vagy társadalmi tőkéjét, és azokat hadra fogja a probléma vagy annak egy része megoldására. Teszi ezt akármilyen okból, lehet az anyagi vagy erkölcsi, státusz, jótékonyság vagy csak szórakozás. Így vagy úgy, ennek az embernek összességében pozitívan kell kijönnie a dologból, különben nem csinálná. Egy hatalmas projekt esetén, amihez ezrek vagy milliók munkája szükséges, nehéz látni az egyes embereket, de ilyenkor is igaz, hogy mindenkinek külön-külön is profitálni kell. Ráadásul sokaknak az nem elég motiváció, hogy űrszemét kering a Föld körül, de még a globális felmelegedés sem. Addig is élni kell valamiből ugyanis.

Ezt a látásmódot azonban sajnálatos módon a legtöbb ember nem sajátította el. A legtöbb ember azt vélelmezni, hogy valami mágikus módon az emberiség, az ország vagy a társadalom képes megoldásokat szállítani. Ráadásul, mivel az ország vagy az emberiség sosem fáradt, és mozira sem kell költenie, jóformán mindent meg tud csinálni, ami csak elképzelhető. Az egyetlen probléma az, hogy hogyan győzzük meg az illetékeseket. Ehhez nyilván kampányolás kell, ami kimerülhet abban, hogy Facebookon kétsoros kommentárokat írogatunk, vagy petíciókat írunk alá.

Aki így gondolkodik, a világot egy olyan helynek látja, amit alapvetően a “társadalom” lustasága hátráltat. A megoldások előttünk hevernek, de mivel a politikusok hatalomvágyók és önzők, a szavazók buták és önzők, az üzletemberek pedig kapzsik és önzők, ezért soha nem lesz semmi. Ideje lenne feladni a saját kicsinyes szempontjainkat, és összefogni a nagy problémák megvalósítása érdekében, szól a szidalom.

Ám nem lehet nem észrevenni, hogy az élet más területein hatalmas megaprojektek valósulnak meg, pedig azok is ugyanezen politikusok, egyszerű emberek és vállalkozók alkotta valóságban léteznek. Hovatovább, megaprojektekre sem kell korlátozni ezen megfigyelést, egy város nagyobb megaprojekt, mint bármi, a maga többmillió házával, utcájával, boltjával, egyebével. Vagy akár tekinthetjük a kenyérpiacot, a megannyi gyártó, szállító és árusító egységeivel, átláthatatlan bonyolult rendszert alkotva. Láthatóan az ember képes hatalmas, komplex terveket véghezvinni.

Kis kitérőt tegyünk, mert elejét kell venni lusta ellenérvnek, miszerint de hát igenis van koordinációs probléma, annak létezését nem lehet tagadni. A koordinációs probléma valóban létezik, ám azt hinni, hogy annak megoldása “szándék” kérdése, és “valakinek” meg kell oldania, éppen az a fajta gondolkodás, amit itt kritizálni szándékozunk. Egy projektnél számos probléma felmerülhet, sokszor technikai részleteken csúszik el, sokszor a piac lett rosszul felmérve. A koordinációs probléma is csak egy ilyen akadály, ami valamilyen mértékben minden egyes projektnél felmerül, tehát minden egyes megvalósult beruházás azt hirdeti, hogy sikerült azon is túllépni. Hogy kinek és mikor lesz végre egy használható ötlete, előre nem látni. De ezt a házifeladatot meg kell oldani, addig nincs is értelme az ügyet erőltetni. A “szándék” nem fogja helyettesíteni a koordinációt, új, kreatív megközelítés, új információ, új technológiák kellenek.

Lassan ideje most már rátérni a teóriákra, mielőtt elfogy az olvasó türelme. Azt, hogy mi az érték, mi a jó és a rossz, ugyanúgy meg kell tanulni, mint a járást vagy a nyelvet. Ennek a tanulásnak van folyamata, vannak stációi. A legelső szinten az érték a szülőtől vagy gondviselőtől, általában az autoritástól jön. Onnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy megmondták, elvárják vagy megtiltják. Ez a szakasz 2-3 éves kortól 5-6 éves korig tart. A második szakaszban a fókusz áthelyeződik a társakra, a nagyjából egykorú vagy kicsit idősebb gyerekekre. A jó és a rossz ebben a kontextusban az elfogadottságot jelenti. Az egyén megtanulja, hogy a közösség mit fogad el és mit utasít el, mit követ és mit vet el. A tanulság az, hogy az érték nem adott, nem része a fizikai világnak, hanem szubjektív, és tárgyalás (egyezkedés) útján válik a csoport által elfogadottá. A fejlődés ezen szakasza jellemzően befejezettnek tekinthető 10-14 éves korra.

A fejlődés azonban itt nem áll meg, van még egy harmadik lépcső is. A harmadik lépcsőben azt kell megtanulni, hogy dumálni könnyű, problémát megoldani nehéz. Ennek folyamata az, hogy a 14-18 éves fiatalember munkát vállal. A munka ebben a kontextusban azt jelenti, hogy bármi olyan tevékenységet végez, amiért valaki hajlandó fizetni, adni valamit cserébe, és nem jutalomként, hanem azért, mert neki arra a munkára szüksége volt. A tranzakció tehát mindkét félnek megéri, egyikőjük sem gondolja, hogy a másiknak kedvezett volna, mindketten úgy vélik, hogy a megállapodás fair volt, és mindketten jól jártak. Ezért a legjobb az, ha ebben a fázisban idegennek dolgozik a fiatal, mert így lesz egyértelmű, hogy nem apuka vagy barát jóindulata határozza meg a fizetséget, hanem a munka értéke a megrendelő számára. Fontos továbbá az is, hogy az így szerzett pénzt vagy csereárut megtarthassa, és saját vágyának megfelelően költhesse el vagy használhassa fel. Mint fentebb említettem, ennek a tanulási lépésnek le kell zajlania a késő tizenéves korban, 18-20 éves kor előtt. Ha ez nem történik meg, a későbbiekben nehezebben pótolható, ha egyáltalán.

Na de az nem lehet, szól a kritika, mivel manapság egyáltalán nem jellemző, hogy bárki is dolgozzon 18 éves kora előtt, sőt, sok országban sokféle munkavégzés tilos is. Mégis normális emberekké váltunk, tehát láthatóan mégsincs szükség rá. E ponton emlékeztetnék, hogy az egész témát azért hoztam fel, mert úgy vélem, ezen tapasztalat hiánya okozza a fent vázolt teljesen hamis társadalomképet. Azt a társadalomképet, amely nem önálló cselekvők együttműködését, hanem egy megtestesült, cselekvő társadalmat vizionál. Amelyben az ember nem azért jár be dolgozni, mert azzal járul hozzá a világ össztermeléséhez, és ezért cserébe részesül mások munkájának eredményéből, hanem azért, mert kihasználják aljas és kapzsi emberek. Az ilyen ember keres minden baj mögött gonoszságot, amelytől ő természetesen mentes. Ezek lettünk mi, nyikorgó fogaskerekek egy nagy gépben, mert nem tanultuk meg, hogy hogyan kell problémákat azonosítani, és azok megoldásán kooperatívan dolgozni. Nem tanultuk meg, hogy az érték nem az, amit annak mondunk, hanem amiért fizetünk vagy dolgozunk. A munka pedig nem az, ami fárasztó, hanem az, amiért valaki fizet. A döntések nem úgy születnek, hogy megszavazzuk vagy megosztjuk a Facebookon, hanem úgy, hogy a saját vagyonunkat annak szolgálatába állítjuk, a többiekkel pedig tárgyalunk és egyezségre jutunk. Így nézve a problémára, már egyáltalán nem tűnik úgy, hogy normális emberekké váltunk volna. Civilizálatlan igahúzó barmokká váltunk, és még megkeseredettek is vagyunk miatta.

Hogy ne ilyen komor üzenettel végződjön ez az esszé, álljon most itt egy szellemi gyakorlat, ami magunkfajta elrontott kripliknek hasznos lehet. A jövőben ha javasolsz valamit, vagy megosztasz egy javaslatot, előtte mindig játssz el magadban egy képzeletbeli jelenetet. Képzeld azt, hogy nagytőkés befektetői csoportnak tartasz prezentációt az ötletről. Őket kell meggyőznöd, hogy a pénzüket adják neked. Konkrét tervvel kell előállnod, csapatot kell megszervezned, időpontokat és mérföldköveket kell felvázolnod. És még az sem elég, ha a víziód meggyőző. Az is kell, hogy meggyőzőbb legyen, mint a másik fickóé, aki utánad következik, és egy másik projektet mutat be. Ha úgy véled, hogy nem sikerül a befektetőket meggyőzni az ötleteddel, akkor kérve kérlek, hogy politikusokat se próbálj. Általában az sem fog menni, de ha esetleg mégis, az mindannyiunk számára nagy bajt hozhat. Ha viszont úgy véled, hogy az ötletedre vevő lenne egy befektető, de akár saját vagyonodat is hajlandó vagy rááldozni, akkor gratulálok, és üdvözöllek az alkotó emberek világában!

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/api/trackback/id/tr6713857216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.